Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1940

navehetetlen és jellemtelen embert akar adni a magyarságnak, sürgősen vigye el tőlünk, »hogy egy megrontott juh meg ne fertőzze az egész nyájat«. Ez azonban már nem kérés, de egyenesen követelés nemzetünk érdekében. Mert nincs szüksége népünknek olyan intelligenciára, amely csak a nyugodt emésztésig és zsebetelítéséig magyar. Mi hirdetjük és belevéssük tanítványaink lelkébe azt a hivatást, amelyet az első Szent Király hirdetett meg, amikor ránkbízta fiát, a liliomos Herceget és Benne hazánk ifjúságát. Mert «hivatásunk most is az itt, ami volt ezer év óta: a nyugati keresztény kultúra megteremtése, elmélyítése, megerősítése, védelme, az itt élő kis népek boldog, békés, gazdagabb és jobb életének megteremtése, fenntartása és vezetései Ezt pedig csak az tudja megtenni, akinek van célja, van gondolata, van öntudata és becsülheti önmagát. Más csak vezettetést érdemel, de nem vezető szerepet. Nem tagadjuk, hogy vannak a magyar életben bajok, vannak súlyos problémák. Nem akarjuk ezért azt sem, hogy rejtve maradjanak ezek, vagy elhallgassuk őket, vagy szemet hunyjunk felettük. Igenis, ismerkedjék meg velük a jövő vezető rétege. Mutassuk meg neki. De ne úg3^ hogy megismerésük taszítsa őt a nemzettől, hanem, hogy felébredjen lelkében a kötelesség érzése azokon segíteni. Segíteni pedig csak tettel lehet, és nem szájaskodással és melldöngetéssel. Jobb ugyanis a problémákat nyíltan letárgyalni, mintsem «engedni, hogy igen sokan vajúdjanak miattuk, engedni sötétben lopakodni a nyugtalanságot és bizonytalanságot». Tudatában vagyunk annak, hogy az ideálok a maguk teljes tisztaságukban csak kevés emberben élnek és fénylenek. S éppen ezért valljuk, hogy nagy dolgot cselekszik az, aki csak egyetlen lélekben is a magyar hivatástudatot nagyobb és teljesebb fényre fokozza. E szent feladat, kitüntetés és hazafias kötelesség teljesítésében nem fáradhat el emberi törekvésünk és hirdetésében nem lehet csendes a szó, amikor most kiáltanunk kell azt. Ezért hívjuk segítőtársul a szülői ház munkáját is. A nyitott szemmel járó ember előtt nem ismeretlen a szinte elcsépeltségig hangoztatott mondás komor valóságként ránkineredő igazsága, hogy sorsfordulónál áll nemzetünk. És hogy e sorsfordulóban marad-e Istennek egyetlen magyarja, s a lét és nemlét kérdésében a mérleg hová billen, azon múlik, vájjon tudunk-e mi magunk is alkotó magyarokká lenni és ilyenné tenni ifjúságunkat. Mert ebben az általános zűrzavarban egyetlenül biztos, hogy a történelem szövőszékénél az Isten ül, az ő ujja dolgozik az új világ szőttesén. Keres mint színes, értékes fonalat, hogy beleszőjön bennünket is. De ha nem talál bennünk öntudatot, jövő be-nézést és hivatásvállalást, elejt mint haszontalan és értéktelen holmit. Érzi ezt már a nemzet többsége és mégis szomorúan kell látnunk ma is, hogy sokan vannak még, akik imitsem törődnek történeti hivatásunk életmélységű és riasztó kérdéseivel, hanem haszontalan, egyéni érvényesülést kereső és jelentő politikai szósámánokra hallgatva, koraszülött jelszavaknak Gimn. 23 3