Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1939

az elmúlásra gondolok most, hanem csak arra az egy emberöltőnyi időre, amikor az idő lelépi az egy ember számára kiszabott kort, és akár akarjuk, akár nem, kérlelhetetlenül elérkezik az az időpont, amikor mindnyájunknak estére harangoznak. Megfogyatkoznak az egykor feszítő erők, meglazulnak a hajókötelek és a kincsek védelme, melyekért egykor duzzadó kebellel álltunk ki, másokra bizatik. Mindig jobban halljuk a pihenésre intő alkonyati harang szavát és a Mindenhatóhoz intézett hálaadó imával mondunk köszönetet a segedelemért, mellyel küzdelmünkben megsegített bennünket. A pihenésre intő szó elhangzott és Igazgató Ürral együtt mi is meghallottuk az isteni törvény parancsszavát s ezért először mi is a Mindenhatóhoz emeljük tekintetünket azért a bőséges mennyei áldásért, mellyel Igazgató Űr apostoli és törhetetlen magyar lelkén keresztül 46 éven át, de ennek a mintegy félszázados nevelői munkájának különösen az utolsó két évtizedében gyermekeinkre, az elárvult és hazátvesztett magyar ifjúságra sugárzott. Mi volt ez az áldás? Égi küldetése egy erős férfiúnak, aki a hit és a magyar kitartás fegyvereivel, a szeretet pedagógiájának eszközeivel állt az élre és védte a reá bízott kincseket,, az ifjú magyar lelkeket, melyeket drágábbnak tartott a világ minden krőzusi kincsénél, melyekről kisebbségi sorsunkban azt tartotta, hogy a leggyengébb elvesztése is veszteség, ezért volt, határtalan türelmű tanár és megbocsátó lelkű igazgató. Tudta, hogy a pedagógus a halhatatlanság mezejének a szántóvetője, imert az általa elvetett mag az idők végtelenségéig él az egymást követő nemzedékek lelkében. Nem a kisebbségi sors nyomorult jelene állt előtte, hanem a jövő, mely visszaigérte az ezeréves múltat, mert a magyar szenvedést és küzdelmet mindig értékesebbnek és szebbnek tartotta az idegen csillagok fényénél. Csak a gyenge szereti önmagát — mondotta Széchenyi — az erős egész nemzeteket hordoz szívében. Igazgató Űr félszázados nevelői munkája a magyar jövő felelősségteljes hordozása volt. Szavai és cselekedetei, melyek között összekötő kapocs volt a székelymagyar lélek, melyet fájdalommal szőtt át a Királyhágón túli testvér és rokon jajszava, tanítványainak és nekünk szülőknek is mindenkor a magyar hajnalhasadás felé mutató útjelző volt. Székely m agyar lelkének óvatossága kormányozta akaratát, mert nem akart elhibázni semmit, fék volt ott, ahol az ugrás /nagy célokat veszélyeztetett volna,, de ösztönző erő volt ott, ialiol a biztos siker felé vezető elindulás tétovázott. Minden Inehézséget a magyar egység szent gondolatában oldott fel, ez jellemezte a tanulókkal való kapcsolatát és vezette a szülőiekéi való érintkezésben is. Átérezte a magunkramaradt kis erők egyesítésének fontosságát, ezért tanítványai között is az egy piemzet, egy cél érdekében kézfogásra kényszerítette az elválasztani akaró ellentéteket. • Megalázott kisebbségi sorsunkban gyermekeink számára ezek a felmagasztosult jellembeli tulajdonságok biztosították azt az 7