Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1899

11 köztársaságnak vége van, az Tiberius trónralépésekor a senatus tárgyalásaiból meggyőződhetett, hogy a köztársaság többé nem fog feltámadni. Több a valószínűség a második okban, a mennyiben csakugyan sérthette Tiberiust, hogy olyan fiatal embert, mint Germanicus, a kinek még nagyon csekély érdemei vannak, föléje helyeznek. Csakhogy ebből még nem következik, hogy Tiberius gyűlölte is Germanicust, sőt a tények épen az ellenkezőt bizonyítják. A lázadás lefolyása különben magát Tiberiust, mint Tacitus mondja, örömmel és aggodalommal töltötte el (I, 52). Örömmel, amennyiben a lázadás véget ért, másrészt azonban aggasztotta Germanicus tékozlása és „harczi dicsősége". E harczi dicsőségre való utalás azonban kissé merész. Mert ugyan minő rendkívüli hadmiveleteket tett eddig Germanicus, a melyek a császárt féltékenynyé tehették volna? „Nagy hadvezér, vitéz hadsereg — kiált fel gúnyosan Arminius — melynek oly nagy ereje egy tehetetlen asszonyt tudott elrabolni ! 0 (Arminius) nem árulással, nem is asszonyok ellen, hanem nyíltan és fegyveres ellenség ellen szokott harczolni . . . Azért a cheruscok ne is féljenek ily tapasztalatlan ifjútól és lázadó hadseregtől!" Pedig Arminius ismerte ellenségét. A másik ok, melyet a császár aggodalmának okául felhoz, már alapos. A largitio, melyet Tacitus is flagitiosa-nak nevez (I, 38), a Tiberius levelével való visszaélés, a veteránok elbocsátása, a veszélyes ellenség oktalan ingerlése, mindez természetesen egy tapasztalt hadvezérnek és uralkodónak nem tetszhetett. Ha tehát neheztelt volna is Germanicusra, nem lehetne neki bűnül róni. De hát végre is nem arról van szó, mit érzett magában Tiberius, hanem, hogy érzelmeinek szóval vagy tettel adott-e kifejezést? Tiberius Germanicusnak gyenge, még barátaitól is rosszalt viselkedését felhasználhatta volna, hogy neki a nép és a senatus előtt ártson; de ő nem