Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1888

11 követő Simpliciusnál, találkozunk másfélezer éves gondolkodás érett gyümölcse gyanánt amaz igazán bölcsészi gondolattal : nem az isten fordul el tőlünk, midőn mi vétkezünk, és nem ő fordul vissza hozzánk, midőn mi bánatot tartunk, hanem mi fordulunk el Istentől, és mi térünk hozzá vissza. És azt, hogy mi ismét istenhez fordulunk, úgy fejezzük ki, mintha ő fordulna mihozzánk. Mintha midőn valamely szikláról kötéllel egy sajkát húznánk magunk felé, s a sajkában levő emberek azt vélnék, hogy nem ők jőnek a sziklához, hanem a szikla hozzájok. Bánat, töredelem, imádság ama kötélhez hasonlítandók, és az imádság nem egyéb, mint a horgony kivetése valamely szilárd alapra ; ha a horgony fogott, azt hisszük ugyan, hogy az istent vonjuk magunkhoz, holott pedig csak magunk vonódunk istenhez. A rómaiak imádságaiban, kik erősebb akarattal bírtak, mint a görögök, különösen az imádság meghallgatásában való hit és annak kényszerítő bűvereje lép j ellemzetesen elő. A szavak nem üres hangot tesznek, erő van bennök, (dictaque pondus habent) a mondottak súlylyal bírnak, énekli egyik költőjük. Ők hitték, hogy vannak imádságok, melyek által Jupiter kénytelen jelenlétét az áldozásnál az által tudatni, hogy azt villámmal meggyújtja ; így kényszeríti vala Numa az istenséget alászállani, és Tullus Hostilius a segítségülhívásban elkövetett tévedésből saját fejére idézte a villámot. Hasonlóképen hitték, hogy bizonyos imádságformulák által megszállott városokból azok védő isteneit ki bírják csalogatni, és még Plinius idejében a Vestaszűzek imádságának azon erőt tulajdonították, hogy megszökött rabszolgákat, ha még nem hagyták el a várost, megállítanak, és M. Aur. Antoninus császárról beszélik, hogy egykor az égből ellenségeire villámot, és eltikkadt seregére üdítő esőt imádkozott le. Egyébiránt görög mondák is eléggé határozottan