Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1855

4 annyira, hogy a lakosok megmaradóit néhánya magukat tájékozni sem tudják feldúlt hazájuk siralmas romterén! Az épületek erős alapjai kiemeltetének s messze széthányattak; több száz, mondjam ezer helyen nyilott meg a földtest *) és az ott álló szerencsétlenek közül többeket félig, sokakat nyakig nyele el; boldogok a boldogtalanság közepette, kik vagy egy lábbal mélyebbre sülyedtek! hisz ezek az összecsapódott földréteg alatt, habár borzasztó, de mégis rövidebb halállal küzdének, mig a földnyilás közt csak leiig szorult inenthetlen szerencsétleneknek hosszas fájdalmakkal párosult rettenetes halál vete gyászos véget! A természet eme rémteijes tüneményénél százezerre teszik az eltemetett lakosoknak számát. Nehéz, sőt lehetetlen volt rokonokra, vagy legtávolabbi atyafiakra is találni, kiket a szétdúlt ingatlan birtokok (ha igy szólani most nem leend ellenes) vagy kiket az ittolt megtalált kincsek egykor ületének; messzeágazó hírneves családok nyom nélkül tűntek el! Több mint kétszáz helység, városok leltek romhalommá. Száztizenhárom hegy tömeg omla szét, vagy ezredéves tetőik szakadozának le; folyók s forrásvizek, gátaik szélhányatván, tavakká egyesülének, melyek isinét több helyen a meghasadott földtől nyeleitek vala el; ily repedés vala Sansil vidéken látható, mely fél mérföld hoszszu, négy öl szélesnek mondatik; Plaisano kerületben egy másik százötven láb széles, egy mérföld hosszú s mérhetlen vala tátongó mélysége. Ezek s a számos meg nem nevezetlek azonban nem valának vulkáni természetűek, csupán a föld nagyszerű megrázása mialt keletkezett megrepedezések. Terjede e rengés mondott gyüpontjából vagy negyven mérföldre s gyűrűzve hatott el szárazon s tengeren, feldúlván Messinát, Siciliának nagy részét s a partmelléki hegyes Calabriát. A vértfagylaló jelenetet s még fagylalóbb következményeit Dolomieu irja le e gyász eseményről kiadott becses munkájában, melyből az idézelt tudósnak szavai imezek: „Messina s Reggioban nem találtam házat, mely lakható lenne, melyet újra építeni ismét alapzataiból ne kellene; némü typusára azonban mégis reáismerék, hogy egykoron a most feldúlt helyiségek mindkettőjének városnak kellelt lennie; különösen az első bizonyos távolról figyelmes szemlésznek: halavány képét tünteté elébe egykori fényének. Reáismer mindenki szétrombolt házára, vagy hol s merre feküdt, kimutatni tudja; de Tropeát s Nicoterát látván (tengerparti városok St. Eufemia közelében), csakugyan szomorúan érezém, a veszély képzelt reltenetessége eszményi képemmel mikint találkozott! Hát még Palistena romjait a midőn egy közel magaslatról láttam, és ama kőhalmot, melyen sem alak, sem legkisebb rend nem gyanitatá velem az egykori városnak vagy csak nyomait is; mert nem volt épület, melyet kiméit volna e földforradalom, mindazok most földdé egvesitvék minő érzelmek lepték meg keblemet?! Irtózat s rémület, igen — egész valómat borzalom s a kiszenvedettek iránt rokon szenvedés gyötrő érzelmei honoltak lelkemben!** „A benyomás — Messináról irja — melyet e főváros lelkületemre lön, majd magyarázhatlan s azoktól elütő saját neműnek mondható vala; romjai kevésbbé, hanem inkább megihlettek az egyedüliség s puszta falai közt uralgó síri csend! Kisérletszerü sejtelem s komoly aggodalom lepé meg lelkemet, azonos aina gyötrő érzelemmel, mely érzékenyen szorítja kebledet, egy nagy városnak közepén vezelő uton haladván a nélkül, hogy legcsekélyebb hang zavarná a borzadalmas csendet, a falakon ittott sarkaikból kiemelten íuggő ablak- s ajtószárnyak rémcsikorgásait ha talán kiveszed! Inkább szorongatásoktól, mint félelemtől lesz lelilett szived! Hitem szerint e nagyszerű csapás magukra inkább az eltemetett lakókra, mint a gyászromu városra látszék nehezültnek, mintha ennek romdüledékei csak arra szolgálnának, hogy eltakargassák torzított alakját több ezer holttestnek. Borzasztóbb e város látott s leirt képe, mint azé lehete, hol nem tudom miféle dögleletes halál, öl*) Illy füldnyilásról beszélnek 1763-ki volt földinduláskor városunknak mostani Rozália-terén s tübb helyein a Duna mentében.