Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1914
Tanévet megnyitó beszéd. Mondta Csifó Salamon dékán. [gén tisztelt közönség ! Kedves ifjú barátaim! Kétség s remény az, melylyel önökhez szólok ez alkalommal; kétség, mert népünk, nemzetünk már pár hónap óta oly óriási küzdelemben áll alattomos és ádáz ellenségeinkkel, aminőről még legrettenetesebb álmaink se tudtak volna nekünk még csak fogalmat is nyújtani. Remény az, amelylyel szólok, mert az eltelt két hónap — sok izgalmunk, keservünk mellett is — bizalmat öntött lelkűnkbe, hogy miénk lesz a döntő, a végső győzelem. Kétséggel szólok, mert azt a bizalmunkat, hogy a mi türelmünket, békevágyunkat, igazságra törekvésünket, mások is azzal viszonozzák, ellenségeink lerontották ... És mégis reményem van, sőt törhetetlen a hitem, hogy — súlyos rázkódások, nehéz megpróbáltatások után bár — az isteni gondviselés csak az igazságot vezeti diadalra. Kétséggel szólok s talán szomorúsággal is, mert úgy érzem, mintha a világesemények összeontották volna azt a keresztény eszményt, amelytől oly sokat vártunk az ember állandó tökéletes- bitését, a lelkek átalakulását, a testvériség szent érzetének megvalósulását, egy szebb és jobb jövőt illetőleg; úgy érzem, mintha örökre letűnt volna az igazi, őszinte szeretet és állandó béke csillaga. És mégis reménynyel szólok, mert hátha ez a nagy világháború, melynek forgatagában benne vagyunk, megtisztulási folyamat az igaz és tiszta keresztény eszmék érdekében ; hátha leég most azokról minden salak s oly tündöklő fényben fognak majd előttünk állani, hogy gyors lépésekkel fog az emberiség azok megvalósítása felé haladni, hogy szebbé, tökéletesebbé alkossa az ember a világot.