Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1912
] lyezésért. Aki egyházunk s iskolánk történetét forgatja, annak minden lapján a jótétemények, az anyagi és szellemi áldozatok ragyogó példáival találkozik. Sok üldöztetést, sok sanyargást kellett kiállania egyházunknak és iskolánknak, sokszor lebegett e kis csónak az elmerülés, az elpusztulás veszedelmében. De ahol, amikor a veszedelem a legnagyobb volt, ott volt legközelebb az isten : mindig támasztott embereket, kik anyagi és szellemi javaikkal, vallásuk szeretetének hivó és intő szavára segitségííl siettek s nemcsak megmentették az életnek, hanem mindannyiszor a fejlődésnek és gyarapodásnak hatalmas lendületet adtak. Ennek tudatában rendelte el főiskolánk főhatósága ezelőtt épen 70 esztendővel, hogy jóltevőink emlékére minden harmadik évben hálaünnepélyt tartsunk. Az első ünnepély 1842-ben tartatott. De azután egyideig elmaradt, mert a szabadságharcz viharai s a rákövetkezett szomorú évek szenvedései sok egyébbel együtt ezj is megszüntették. Az alkotmányos élet első derengésére, 1863-ban felújíttatott ez a szokás s azóta öt évenként rendesen megtartjuk a háládatosságnak szentelt ez ünnepet. E célból gyűltünk össze most is, tisztelt közönség, kedves ifjúság. Hála áldozatot akarunk bemutatni jóltevőink emlékezetének s ez alkalommal különösen intézetünk tanárának, később felügyelő- gondnokának, a mi dicsőségünknek, a magyar tudomány büszkeségének, Brassainak, aki „szellemének fényét egy félszázadnál tovább megmérhetetlen özönnel árasztotta egyházunkra és iskoláinkra“ s aki egész vagyonát is az egyháznak hagyományozta. Az ő emlékezetét ez ünnepélyen h ivatott lélek fogja hirdetni és magasztalni. Nekem nem lehet egyéb teendőm, mint előkészíteni lelkünket a kifejezésre jutó érzelmek és gondolatok befogadására, hogy nemes elhatározások, erős eltökélések keljenek szárnyra, hogy nem leszünk hálátlanok áldozataikra, hanem híven fogjuk követni példáikat s hálásan fogjuk őrizni szivünkben emlékezetüket. Mert — értsétek meg jól — kedves ifjúság! erre az ünnepélyre nem jóltevőinknek, hanem nekünk van szükségünk. Ők nem a mi hálánkat, hanem tiszta értelmük s nagy szivük helybenhagyását keresték nemes tetteik elhatározásánál s tetteik „aere perennius“ ércszobornál maradandóbban, a mi gyarló szavunknál hangosabban és ékesebben hirdetik emlékezetüket. Az — 5 —
