Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1911
— 26 Már az ó-korban nagyon komolyan vették a zenét; érezték ennek felfrissítő, nevelő erejét. Egyptomban egy színvonalon állott más tudományokkal, a görögök pedig azt tartották, hogy általános műveltség zenei ismeretek nélkül el sem képzelhető. Aki művelődni akar, az zenét tanul. Ha álomból ébredtek, lantjátékkal tették lelköket éberré és rugányossá, elalvás előtt ugyanez az esetleges visszamaradt izgató gondolatoknak elűzésére szolgált. Általában fontos eszköznek tartották a szenvedélyek legyőzésére, erkölcsi erőt, sőt physikai hatást tulajdonítottak neki.* Ismerték tehát a zenének a kedélyre való titkos erejét s tudták, hogy a legkiválóbb eszközül szolgál a testgyakorlás hatásának ellensúlyozására. A testgyakorlás ugyanis a szervezetet megacélozza, de legtöbbször nyerssé, kíméletlenné teszi, míg a zene a testi erőt elbizakodottságában megfékezi s a léleknek szelídséget kölcsönöz. Az ének és zene felfrissítő erejét legelőször az angolok fedezték fel s náluk ugyanaz a rendszer van életben, mint aminőt előbb ama régi, falusi iskolával kapcsolatosan említettem annyi különbséggel, hogy amíg ottan az énektanítás a művészeti oktatás egyik kiegészítő részét képezi, addig nálunk kizárólag csak az egyház céljait szolgálta. Az utóbbi időkben nálunk is több figyelmet fordítanak a művészeti nevelés fontosságára és már több középiskolában kötelezővé is tették az ének s részben a zene tanulását. Vizsgáljuk meg tehát, hogy van-e célja az iskolai ének-, zenetanításnak s ha van, minő szerepet játszik az a nevelésben ? Az összes művészetek között kétségtelenül a zene gyakorolja az emberre a legnagyobb hatást és így természetes, hogy az ének és zene képes a legkellemesebb érzések felkeltésére. Egy zeneileg szép dallam nem ragadja meg lelkünket szenvedélyesen, hanem mérsékelve, vidámítólag hat reá s fölkelti bennünk a legnemesebb és legideálisabb érzést: az esztétikai gyönyört. Aristoteles szerint pedig * Jánosi B. Az eszthetika története I. 37. 1.
