Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1909

27 —

hogy ezért halálosan, gyűlölte a csak szalmázó nyegleséget és han- dabandázást. Jól emlékszem, egyszer a mai magyar próza stílusáról beszélgetve vele, dícsérgetni kezdtem akkortájban megjelent munkáját egyik hozzá is közel álló tanítványának, aki szépen lendülő írói pályáját hírlapíráson kezdte s annak idején elég fenegyerek volt — mondom, dícsérgettem, hogy milyen könnyedén, mekkora elevenséggel, mily körmönfontságnélküli természetességgel folynak a mondanivalói stb. stb., hogy mégis csak jó iskola az a hírlapírói. Célzást látott-e benne magára (pedig nem volt), vagy mi bánthatta, de dicsérgető szavaimra éktelen dühbe jött. „Szalma, szalma, szalma, — kiáltotta — hiába rázod—forgatod, az ökör se nyúl hozzá, csak a szamárnak csemege.“ Aztán hevesen és izgatottan szedte le a szenteltvizet az én írómról, hogy a könnyedsége csak fecsegés, a fordulatossága csak hírlapírós hányavetiségi nyegleség és lelkiismeretlenség s közben olyan axiómákat vágott ki, hogy sohasem felejtem el: „A butehegyű penna szemétre való, csak túrja maga előtt a betűhegyeket, mint a tordai malac a kövendi kuku- jót, de újat sem anyagban, sem formában nem ad hozzá. A betűket nem írni, hanem vágni kell — késsel, kacorral, békanyúzó zsidóbicsokkal, kinék amilyen van. A mi fajtánkat is (a tordait fogta össze az aranyosszékivel) a kacráért szeretem. Na csak ne rázd a tökfejed, benned is csak a kacor ér valamit, ennek a Jókai- kanyarintásodnak (az 1903—4-i Iskolai Értesítőt tartotta a kezében) például szeretném, ha én kanyaró-jthatnám alá a nevemet. Jókai az igazi sakter, Jósika csak véletlenül született Tordán, nem látszik meg rajta. Sakter a zsidó is mind s azért író, mert sakter. Én mindig arra törekedtem, hogy a békanyúzóm úgy vágjon, mint a beretva. Azt hiszem, vittem is valamire; ezt az egy irodalmi dicsőségem senki el nem disputálja.“

Irodalmi hitvallással fölér ez a satirico-komikus kifakadás s mindennél jobban jellemzi Kanyaróban az írás művészetének és a stílus szépségeinek rajongó szerelmesét. A stílus szereteténél köve- telődzőbb szerelem nincs a világon: agy velőt és ideget fogyaszt, de mennyei gyönyörűséget ad érte cserébe. Kanyarónál bele kellett kostolnia a diáknak ebbe a gyönyörűségbe: szeges, kínos gonddal addig kellett csiholnia, míg kipattant a szikra, az impnrumban addig kellett húzogatnia,, törülgetnie, míg olvashatatlanná nem