Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1907

— 20 —

és Manfréd-jében teljesen lerombolta hitünket. A másik Goethe, aki Faust-jában megmutatta az emberiség betegségét, a skepsist s a mű végén mégis istenhez vezetett vissza.

Petőfi is ennek a kornak szülötte volt. Egész költészete olybá tűnik fel nekem, mintha Krisztusnak egy elkésett apostola volna, ki az emberiségnek a kereszténységben való hitét volna hivatva megerősítni. Mert Petőfi Krisztus születése után tizen- kilencszáz év múlva rátette kezét az emberiség ütőerére, hogy e lázas gyermek szive veréséből és agya lüktetéséből kitalálja : hogyan lehetne a keresztény vallás nagy tanításait olyan formában fejezni ki, hogy az újság ingerével hasson. Észrevette, hogy a beteg emberiségre csak az hat, aminek művészi formája van. Kijelentette tehát a legszebb művészi formában, melynek nagy- szerűsége oly erőt kölcsönzött neki, hogy senkinek sem jutott eszébe a régi tanítást keresni benne; de éreztük mindnyájan, hogy ezek az eszmék azok, melyek az emberiség haladását és fejlődését biztosították s ezután is biztosítják.

Tudta-e Petőfi, hogy mit cselekszik? Erre nincsen felelet. Egész lénye össze volt forrva ezekkel az eszmékkel, melyeknek csirái egykoruak az emberiség bölcsejével. Csak bővültek, finomultak és új meg új formában jelentek meg. Krisztus hite a maga tanításában oly erős volt, hogy az emberiség kétezer év múlva sem fosztotta meg az isteni eredet jellegétől. A hit szilárdsága az, mely nélkül nincsenek próféták. Petőfiben is a hitnek az a magasztos ereje él, aminthogy kifejezést is ad ennek »A magyar politikusokhoz« intézett versében :

Tanuljátok meg, mi a költő,

És bánjatok szépen vele,

Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele,

Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek,

A melybe örök igazságit Saját kezével írta meg.

Éppen most van hatvan esztendeje, hogy Petőfi ebben a vízióban fejezte ki a költő hivatást. Voltaképpen a maga hivatását. Krisztus isten fiának vallja magát; Petőfi pedig, eszméinek