Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1902
Újabb időben erősen visszavonult életet élt. Nem járt sehova s összejöveteleinkről, apró szórakozásainkról is mindig hiányzott. Egyetlen szórakozása a délutáni lapolvasás volt. Visszavonulását az elöregedés és betegeskedés előjelének tartottuk, pedig rég az ideje, hogy nem voltak életének ezeknél boldogabb napjai. Ami után egész életében sóvárgott, a csöndes családi boldogság derűs napjai integettek feléje unokahugának Kron- taller Erzsébetnek és férjének, Bollner Pál, ipolysági kereskedőnek családja körében, hogy megaranyozzák élete alkonyát. Úgy tervezte, hogy az isk. év végével nyugalomba vonul s végső napjait ennek az igen-igen szívéhez nőtt családnak körében tölti el. Megérezte, hogy itt önzetlenül szeretik s igen nagy boldogsággal töltötte el az a tudat, hogy a családban mindenki őszinte és igaz szeretettel és ragaszkodással veszi körűi. Unokahugához írt utolsó levelei végtelenül gyöngéd szeretetet lehellenek s kiáradó örömmel színezik és rajzolgatják ki a jövőt. Fájdalom, minden másképp történt : még a húsvéti ünnepeket se tölthették együtt. A kérlelhetetlen halál útközben ragadta el, Budapesten. F. évi április 5-én hirtelen szívszélhüdés érte s pár perc alatt szerető húgának karjai között, ki aznap utazott eléje Ipolyságról, kilehelte lelkét. Holttestét a család Ipolyságra szállíttatta, hogy legalább halóporai nyugodhassanak ott, ahová lelke annyira vágyott. Sírja fölött Józan Miklós budapesti esperes-lelkész s a tanártársak nevében Kovács János tanár tartottak emelkedett hangú szép beszédet. — Legyen emléke örökre áldott! Pálfi Márton. — 19 — 2*
