Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1902
Mózes András. Még csak serdülni kezdő kis diákok voltunk Székely- keresztúrt, midőn 1863-ban egy magyar ruhás, szép és csinos „új szenior“ érkezett oda. Nagy kíváncsisággal vizsgáltuk, találgattuk, vájjon milyen ember lesz. A gyermek-diák életének jó fele részét az iskola két belső tisztviselője, a szenior és ékono- mus tartották kezökben. Ha kivételesen humánus, szelíd érzelmű emberek voltak, akkor lehetett csöndes, boldog életet élni, különben reszketés és remegés tartotta nyugtalanságban a szegény tanulók éjjelét és nappalát, mert a szeniornak (isk. főnök) a nádpálca, az ékonomusnak (isk. gazda) az öles fűzfavessző volt segéde. A szenior a hivatali szobában használta, az ékonomus az udvaron. Ott rövid kellett, hogy sújtás közben meg ne akadjon, itt hosszú, hogy utolérje az ész nélkül rohanó gyermekeket. A hűbér-rendszer durva szelleme az iskolában nem hamar vette tudomásúl a szabadság és egyenlőség megszületését. Midőn Mózes A. Keresztárra érkezett seniornak, még csak 15 éve volt elmúlva a nagy eszmék törvénybe iktatásának szép ideje, ellenben az abszolutizmus bár kissé hanyatlóban, még mindig éreztette saskarmait. Az osztrák katonák még Keresztúri is megszállva tartották,* vagyis, szelíden szólva, ott is helyőrség volt, amelytől könnyű volt eltanulni a fegyelem elemi szabályait. Ez az ifjú ember csinos magyar ruhájával, szelíd jóságos arcával titkon értésünkre adta, hogy nem kell csüggedni, mert jobb idők szellője lengedez. Mózes András, mint iskolai főnök bennlakott az iskolában, s a bennlakó tanulók felügyelete és vezetése rá volt bízva. Egészen megfelelt minden kívánalomnak. Ő tudott szeretni, tudott szelídíteni. Alatta, bár maga is csak 25—26 éves volt, jobb idő kezdődött a keresztúri székely iskolában, annyival
