Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1902

- 15

feljegyzéseiben hogyan toporzékolt mérgében a kis emberke.“ Ezután csakhamar fölcitálták Pestre: a rendfőnöknél kegyvesztetté lett. Büntetése az volt, hogy Vácra rendelték tanárnak, a hová különben is vágyott. Az elvesztett kegyet csak két év múlva, áldozárrá való fölszentelése után, Kassán szerezte vissza 1864-ben. Az 1864/65. évben igazgató-tanárnak nevezte ki a rend bizalma Kis-Szebenben. A megbízást, melyet eleintén nem akart elfogadni, hivatásnak tekintette, s egyéves működése alatt szenvedélyes bajnoka lett ott, azon az exponált helyen, a magyarosításnak. Az iskolából száműzte a tót szót, a városban ajándékokkal vette rá a kis gyermekeket a magyar beszédre s társadalmi érintkezéseiben egyetlenegy árva tót vagy német szót ki nem ejtett soha.

1865-ben Kolozsvárra helyezték át. Itt tanított 1873-ig. A rendes tanításon kivűl végezte a vasárnapi hittanítást (exhor- tatio), vezette az ifjúsági önképzőkört, megvetette alapját a ma már virágzó ifjúsági könyvtárnak s ezen egész idő alatt ünnepi hitszónok volt az akadémiai templomban, 1868-tól pedig a lyce- umi könyvtárőr tisztjét is ráruházta az akkor még fönnálló kir. főkormányszék. Azonban szabad gondolkozásával és természetével semmikép sem fért össze a középkori rideg szerzetesi életmód és szabályzat s azért most, meglett férfi korában végképp elhatározta magát a rend elhagyására, ámbár a rendben egyik legdíszesebb állásra helyezte volt a rend bizalma. Ebbéli szándékát tetté érlelte Símén Domokos tanárral kötött benső baráti viszonya. Vele a dolgot megbeszélve 1873-ban az unitárius vallásra tért át s az 1873/74. isk. évben iskolánknál nyert tanári alkalmazást. Ugyanezen évben vette nőül özv. esztelneki Szacsvai Ferencznét, szül. bodoki Teleky Rozáliát, s vele példás és önfeláldozó házas életet élt a hitves haláláig.

Innen két ízben is kapott meghívást tanári állomásra Budapestre, de — mint írja — „rút hálátlanságnak tartottam elhagyni azt az iskolát, mely szerető anyaként ölelt keblére s mely csak egyszer szomorított meg, mikor 1891-ben az igazgatói tisztet rám ruházta; ennek sohasem kellett volna megtörténnie.“ Nem szerénykedés ez, hanem a soha senkit megbántani nem akaró lélek titkolt keserűségének mély értelmű kifakadása. Annyi bizonyos,