Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1901

A jók magán elismerésének nyomába kelt a nyilvános elismerés is. Az 1834-ki országgyűlés az egyik itélőmesteri állásra az unitáriusok részéről Farkast is jelölte a három kandidátus között. Hanem a hatalomnak hogyan kellett volna éppen ő ? Mást neveztek ki. Szebb kitüntetés várta. Döbrentey és Wesselényi ajánlatára ugyanis a magyar tudós társaság nov. 8-ki nagy gyűlésén levelező tagjának választotta.

Döbrentey siet őt erről értesíteni, de nem okoz vele neki örömet. Rendkívül jellemző, hogyan gondolkozott Farkas e kitüntetésről. Jan. 11-én ezeket írja Naplójában: Olvasám az újságokban a hivatalos jelentést, hogy a magyar tudós társaság engem is megválasztott levelező tagjának. Ezen új rang nagyon geniroz. Úgy tetszik, mintha boldog magányomból kihurczolnának egy zajgó sokaság közé, hol újjal fognak mutatni: „íme a tudós!“ Szegénységem büszkesége meg van alázva. — A céhot és monopóliumot minden nemben utálom, s ime nekem is céhbeli tagnak kell lennem. Nem tudom kimagyarázni, miért van terhemre nekem ez a megtiszteltetés. Úgy tetszik, hogy ezáltal leköteleztetik az ember a közvéleménynek s just ad a közönségnek tudós várakozásra. Minden fény és kijeleltetés ellensége a csendes örömeknek.“ De azért a diplomát, melyet Bánffy László április 20-án hozott meg neki, elfogadta, bár szörnyen zse- nirozta, hogy „már diplomaticus tudós,“ és székét sem foglalta el soha. Pedig az akadémia nemcsak taggá választotta, hanem az 1834. évi nagy jutalmat, a 200 aranyat, az ő munkájának ítélte oda 1835-ki nagy gyűlésén. Ez megint felzavarta lelkét. „Megpirultam, — vallja ismét naplójában, — midőn végig mentem a sorokon s szivem nagyon dobogni érzém. Nem tudnám megnevezni az érzelem nemét, mely oly nagyon elfoga, de nem öröm érzelme volt ... És vallyon miért nem örvendek e megtiszteltetésnek ? Nem merném senkinek mondani, mert azt kevés tudná megérteni. Ez valóban szép, igen szép s legmerészebb ifjúi álmaim is felül haladja. De ha literaturánkra gondolok, nem lehet nem reszketni kezeimnek, midőn e koszorú felé nyúlok. Bár ne történt volna rajtam! . . . Sokáig tűnődtem egyedül . . . Feltúrnék előttem literaturánk állapotja is, s most győződém meg tisztán arról, mit soká nem kívántam hinni: hogy valóban nem messze haladtunk még, midőn egy egész esztendő fefolyta alatt az én munkám lehetett legjobb, mely Angliában és Amerikában csupán csak minden