Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1898
Perécli József tanár beszéde : Erzsébet meghalt! E jajkiáltás hangzott fel Kárpátoktól egész Adriáig. E két szót vitték tova a szelek hegyeken s völgyeken át; e két szót susogták erdők hervatag lombjai, mezők hajlongó virágai és e két szótól megdobbant hazánk szive, milliók szemébe köny szökött s egyszerre tört fel nemzetünk ajkán a bánat, a gyász érzetétől a fájdalom sóhaja: Erzsébet meghalt ! Hát a halál igazán oly könyörtelen, hogy nem kíméli meg még azt sem, ki egy nemzetnek imádva szeretett védőasszonya volt, kit milliók meg milliók lángoló szeretettel öveztek, ki maga is csak jóság, csak szeretet vala? Hát a halál felett nincsen hatalma a szeretetnek? És a szeretet istene nem tartá vissza kezét a gyilkosnak, hogy által ne döfje azt a szivet, mely e földön is oly égi, istentől való volt? Megáll az emberi elme s kutatva kérdi, miként lehetett ez? Nincs rá felelet, csak a szív szőrül össze s tör ki a fájdalom ajkainkon. Pedig ismerjük a természet titkos erőit és számtalan, eddig csodának tartott tüneményt megfejteni tudunk, belátunk emberi szervezetünkbe, kitanuljuk gyakran szövevényes működését is és mégis hol van az a véges emberi elme, ha még oly tudós is, mely kitudná mutatni e borzasztó tettnek csak elfogadható okát is. Minő zavara kellett ehez a szervek összműködésének; az agysejtek minő eltorzulása ahhoz, hogy az orgyilkos kezet emeljen arra, ki senkinek nem vétve, mindenkit szeretve maga egy élő bánat, egy kiapadhatatlan szeretet forrás volt. »Meghalt! Ennyiből áll összes tudásunk. Iliuságos tudás annak, ki a miértet fürkészi. Silány vigasz annak, a ki érezte az 0 áldásos kezét!«
