Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1898
I. « V A magyar nemzet története egy igen szomorúan gyászos lappal szaporodott ismét az 1898. évi szept. hó 10-én, a mely napot az iskolák is fájó érzéssel írnak föl történetük évkönyvébe s évről-évre vissza fordítanak ahoz a laphoz, hogy a fájdalmat felújítván, ismét gyászt öltsenck. E nap emléke minden igaz magyar szivében élni fog a honfi bánat érzetével, mert c napon rút orgyilkosság áldozatává esett Genfben a legnemesebb szív, a szeretet és jóság élő megtestesülése, a magyar nemzet Nagyasszonya, Erzsébet királyné! A pótolhatatlan veszteség fájdalmán kívül, igaz szívvel vérezünk a legelső magyarnak, a jó királynak veszteségéért, ki koronájának ékességét, terhes gondjainak részesét, szerető hitvesét veszítette el. De fájdalmat kell éreznünk az emberi bűn tudatában is. Fájdalmat kell éreznünk e rút gazság hallatára, hogy az Isten képére teremtett ember ily mély bűnbe tudott sülyedni, így meggyalázta az emberi méltóságot, a szeretetet és a lélek isteni eredetét! Fájdalmunkra nem találunk vigaszt, évről-évre fölújítjuk e napon a gyászt lelkűnkben és veszteségünk nagyságát hirdetni fogjuk az utókornak, hogy tanuljon abból szeretetet, honfiúi igaz bánatot érezni s undorral forduljon el az emberi bűnöktől, a melyek bemocskolják az Isten képmását, a szeretet és jóság ápolására teremtett embert. 1*
