Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1896
- 35 — abba az egyszerű életbe viszi vissza. Tehát lényegesebb szolgálatot tesz az újkori írónak, mint a réginek, mert a modern életet a régi költőivé változtatja, a legegyszerűbb, legeredetibb és legnaivabb motívumokra vezeti. Miként a szobrász elveti a modern ruházatot, hogy az emberi formákat kiemelhesse, úgy a tragédia író is. Amaz redős leplet borít alakjaira, hogy a formákat elleplezze s egyszersmind mutassa; ez „lyrai szövetet“, melyben a cselekvő személyek szabadon és nemesen, méltósággal és magas nyugalommal mozognak. Az ember természetében van, hogy elmélkedve a különösről az általánosra megy. Ennek a tragédiában is helye kell hogy legyen. A mit az elmélkedés által veszít „érzéki életéből“, azt vissza kell szereznie az előadás által. S ha az eszményi és érzéki, a költészet két eleme, bensőleg egyesülve együtt nem hathatnak, akkor egymás mellett kell ezt a feladatot teljesíteniük. Az egyensúlyt a mérleg két serpenyőjének ingadozása állítja helyre. A kar elhagyja a cselekvény szűk keretét, elmélkedik a múltról és jövőről, korokról és népekről, általában az emberiről, levonja az élet tanúságait, de a képzelem teljes erejével, hatalmas lyrai szabadsággal, a rhythmus és zene megragadó hatalmával. „A kar tehát tisztítja a drámát, midőn az elmélkedést a cse- lekvénytől elválasztja s épen ez által költői erővel ruházza fel“. Emeli a költői nyelvet s így a kifejezés erejét, életét, szemléle- tessségét. Másfelől a cselekvénybe nyugalmat visz, azt a nemes és fenséges nyugalmat, a mely minden műremek jellemét teszi. Mert a néző kedélye a leghevesebb szenvedélyben is meg kell, hogy őrizze szabadságát, nem lehet a benyomások zsákmányává. A mit a kar ellen közönségesen fel szoktak hozni, hogy megszűnteti a csalódást, megtöri a szenvedélyek hatalmát, épen az az előnye, mert az igazi művésznek épen a szenvedélyek vak hatalmát kell kerülnie. Ha a csapások, melyeket a tragédia szívünkre mér, megszakítás nélkül következnének egymás után, akkor a szenvedés győzne a cselekvés felett. Összevegyülnénk a tárgygyal s nem tudnánk többé felette uralkodni. A kar közbe lép megnyugtató elmélkedésével s vissza adja a már-már elvesző szabadságunkat. A tragikus személyeknek is szüksége van e nyugalomra, mert ők nem egyének, kik csak a pillanat ha3*
