Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziuma, Kolozsvár, 1941

Pár szó a magyar helyesírásról.

Egyik legnépszerűbb szólam — iskolai és családi nevelő szájából egyaránt — a szülői ház és az iskola kívánatos együttműködése. Ennek szükségességéről — azt hiszem — mindegyik érdekelt fél meg van győződve, de — valljuk meg — édeskevés a kézzel fogható eredmény ma még ezen a téren. Nem célom most a nevelőtényezők olyan irányú vizsgálata, amely a nevelőhatások kereszteződésére mutat rá. Amúgy sem olyan túlságosan egyszerű feladat az iskolamunka társadalmi akadályainak megvilágítása, hiszen a mindennapi élet bonyolult hatásforgatagában ezerszínű változatban cserélődik a segítő és gátló mozzanatok erőviszonya és szerepe. Inkább gyakorlati oldalról nézem az otthon és iskola együttműködésének kérdését, s a valóban betegítő bajok eszmei felhánytorgatása helyett gyakorlati tanácsokat szeretnék adni tanulóink szüleinek e sokat emlegetett együttműködésnek az elősegítésére. Mégpedig egyetlen vonatkozásban: a magyar helyesírás munkálásában. íme egy nagyszerű lehetőség az együttmenetelésre.

Nem hiszem, hogy érdektelen területen járok, amikor a magyar helyesírás kérdésére igyekszem ráterelni a szülői ház figyelmét. Hiszen emberi igényünk legösztönösebb kívánalma s magyar kötelességünk legszentebb parancsa: anyanyelvűnk minél tökéletesebb ismerete szóban és írásban, Senki sem lehet olyan müveit, hogy ebben a dologban ne vágyjék tovább-haladásra; senki olyan magabízó, hogy a tökéletes fel- készültség illúziójában sütkérezhessék csak egy percig is. S lehet-e nagyszerűbb módja az önképzésnek, eszményibb lehetősége tökéletesedésünk munkálásának a saját gyermekeink nevelésénél? Micsoda felmérhetetlen az a szellemi igénytöbblet, amelyben a gyermekeiknek élő szülők részesednek a saját gyermekeik iskoláztatásával! Vitathatatlan bölcseség szól abból a szólás-mondásunkból, hogy az ember újraéli a maga életét a gyermekében, de sugalló erejű elkötelezettség is, hogy próbálja jóvátenni az ember minden mulasztását, minden gyarlóságát... a saját gyermekében. Hogy ilyen jóvátételre belső szükségszerűség is sarkallja az embert, az nemcsak a fajfenntartási ösztön isteni titkainak egyike, hanem igazolója a nevelői befolyásolás jogosultságának is.

Ha most már a család célszerűségi szempontból jórészt ki is engedi kezéből a nevelőmunka szellemi részét, egy percig sem lehet kétséges, hogy az iskolai nevelés csak részletmunkát végezhet, még a sajátosan értelmi nevelésben is. Hiszen a nap 24 órájából sokkal több időt tölt iskolán kívül a gyermek, s már csak időszűke miatt sem nyújthat kívánatos mértékben teret az iskola a különféle szellemi képességek gyakorlására. Az elsajátítandó anyag megrögzítésének, az elmélyedő munka alaposságának csak a családi otthon lehet igazi műhelye.