Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
42 népe útját, mely — sokszor úgy látszott — végzetes örvények felé halad, ő sem láthatta előre. De az igazi művész öntudatával harcol a nemzet tévúton járóival, az őt és rajta át a lélek világát támadók zajos csapatával. „Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. Mintha az önvád nem volna elé , Hogy nem ölelhetem egy öleléssel Az északi s a déli féltekét, Hogy nem száríthatok fel minden könnyet. És nem törölhetek le minden vért, Hogy nem zenghetem végeszakadatlan, A véghetetlen nyomor énekét.“ A költő hivatása az éneklés, a vigasztalás, — nem milliók nyomorának, hanem egyesek lelkének a megváltása. A dal is megváltás és amikor a költő a virággal, csillagokkal társalog, róla dalol, vájjon a költeménye „Nem nagyobb doktora-e a nyomornak Mint a balgán kuruzsló forradalmak ?“ („Elefántcsont-torony“ 1941-ben). A jeligék, a vélt jobb világot »erőszakkal« és »vérrel« másokra kényszerítés nem teremt sem az emberiség, sem az egyes ember számára jobb életet, nem hozza el a tőle remélt megnyugvást. A világot megváltani akaró nagy szavak közül legszebb szó a »Testvériség.« „Testvériség: Nincs szebb szó a világon. A szabadság s az egyenlőség álma Elbukott sodró időn, ezer gáton, A bebizonyult Lehetetlenségen S a vérrel mocskolt, őrült akaráson. A forradalom örökségeképen A Háromságból lobogó fehéren Egyedül a testvériség maradt, Omló világnak romjai alatt. Testvériség: Nincs szebb szó a világon. S én hinni, hinni vágyom. Én minden széllel szemben hinni vágyom Ez az egy álom nem csalóka álom. Rend-társ, polgártárs, elvtárs, honfitárs: Eltűnnek egyszer mind e szólamok És elvesznek a mélyben, Parttalan semmiségben. S egy szó zeng majd csak a világ fölött, Örök Üdvözlégyképen Testvér, testvérem. — (A legszebb szó, 1934). Reményik humanizmusának ugyanez a férfias, határozott és bátor hangja szólal meg az „Új Corday Sarolta* c. versében. A költő előtt felrémlik az eljövendő háborúk borzalmas világa, látja a gáz
