Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
28 tűz kibékült, egymásnak baráti jobbot nyújtott ellenfeleit. Valóban kevés kivétellel 1926 és 1936 között Erdély minden kiváló írója egy táborban van. A br. Kemény János és gr. Bánffy Miklós vezetése alatt tömörült írók: Makkai Sándor, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tamási Áron, Molter Károly, Tompa László. Berde Mária, Tabéry Géza, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Szántó György, Kuncz Aladár, Nyirő József, Kádár Imre, Kacsó Sándor, Kós Károly, Kovács László, Endre Károly, Olosz Lajos, Bárd Oszkár, Gyallay Domokos, Dsida Jenő stb. az akkori Erdély sokszínű magyar lelkiségének legtisztább irodalmi kifejezői voltak. Az 1926-ban megindult »Erdélyi Helikon« a »Pásztortűz« mellett és vele baráti szövetségben végzi hosszú éveken át az erdélyi irodalmi élet magyarság-mentő, önzetlen és sok-sok nehézséggel küzdő feladatát. Ebben az új írói közösségben Reményik Sándornak jelentős szerepe volt. Az írók és író-csoportosulások között természetszerűleg mindig felmerülő elvi és személyi ellentétek között az ő szelleme, mindig határozott és mély nemzeti etikai magatartása volt az egyik legnagyobb összetartó, kibékítő erő. A nagy elvi harcokba, amelyek sokszor kicsinyes ellentéteket takartak, ritkán szólt bele, de amikor állást foglalt, szavai, iránya, gondolatai mindig utat mutattak és ellentéteket oldottak fel. Szellemének nagyságát, egyéniségének páratlanul tiszta voltát, magatartásának mély erkölcsiségét még ellenfelei is alázatos tisztelettel fogadták. Felette állt embereknek, harcoknak, az erdélyi valóságtól messzesíkló gondolatoknak, vagy a csak egy szempontot néző, jóakaraté, de egyoldalúságában veszélyt hordozó szándékoknak. A magyar, az erdélyi és az emberi gondolat legtisztább és legmélyebb művészi kifejezője volt. Mérték, ami mellett kicsinek, emberien gyarlónak látszottak a körülötte állók: írók és barátok legkiválóbbjai is. Úgy élt közöttünk mint a megtestesült eszme, a valóság felett álló lelkiség. Hibáink az ő emberi és költői nagyságához mérve megnőttek, erényeink eltörpülni látszottak. Próféta volt, a mi prófétánk a szó legnemesebb értelmében. Lelki felemelkedésünk és erkölcsi megtisztulásunk, az »igaz út« mellett való kitartásunk és a helytelen szélsőségektől való eltávolodásunk az ő érdeme volt. És ez az érdem annál nagyobb volt, minél inkább láttuk testi és lelki szenvedéseit, és a mi közös szenvedéseinken kívül az ő törékeny testét pusztító betegség elhatalmasodását. A sziklánál is erősebb lélek és az idegbaj állandó sorvasztásában szétömlő test küzdelmében őt nem annyira szerető és jóakaró orvosai, mint inkább saját lelke és a lélek isteni hivatásába vetett hite tartotta meg számunkra. De ebből a másfél évtizedig tartó harcból fájdalmak és kínzó önvergődések árán talán éppen legszebb, legmélyebb versei születtek meg. Költészetének ihletforrásait, lelkének alapformáit már a »Fagyöngyök« (1918), a »Csak így« (1920), a »Vadvizek zúgása« (1921) és a »Végvári-versek« (1921) méltatásánál láttuk. Új kötetei azonban ennek a mindig azonos problémákkal vívódó költő-léleknek ezer új arcát tárják elénk. »A műhelyből« (1924), az »Egy eszme indul« (1925), az «Atlantisz harangoz« (1925), a > Két fény között« (1927), a »Szemben az örökméccsel« (1932), a «Kenyér helyett« (1932), a »Romon
