Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
12 intézményt elsorvadni. Ez már nem csupán kár, hanem valóságos bűn volna. Tudományos munkásságának értékét az idő — azt hiszem — még csak növelni fogja. Eredményei nem olyan természetűek, hogy az idővel elavulnának. Előadása pedig olyan világos és átlátszó, mint a hegyi patak vize verőfényes napokon. Ez a tisztaság teszi legmélyebb, legelvontabb gondolatait is közérthetőkké. Nyelve az a makulátlan magyar nyelv, amely a tudományos nyelv mintaképe lehetne, amelyet kifejező voltáért és erejéért bármely szépíró is megirigyelhetne. Ha írásait olvassuk, az a bizonyos benyomásunk támad, hogy írójuknak igazságszeretőnek kellett lennie. Csak az igazság szereti ennyire a tökéletes tisztaságot, csak az igazság tud ekkora világosságot gyújtani. Aki a tudományos igazságnak ilyen buzgó keresője és kifejezője, az más téren is csak az igazság szószólója lehet. És ez így is van: nem volt benne semmi hamisság, semmi álnokság, semmi képmutatás. Ebben a zűrzavaros, kapkodó világban meg- mararadt az igazság soha meg nem ingó, derék hívének és munkásának. Még két vonását kell kiemelnem, ha igazán jellemezni akarom: bölcs békeszeretetét és végtelen jóságát. Olyan két tulajdoság ez, amely éppen ma a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Nem emlékszem rá, hogy bárkivel is komolyan összekülönbözött volna. El sem tudom őt képzelni heves szóharcban, a veszekedés meg éppen ellenkezett égész egyéniségével. Hiszen vele is megesett, hogy valamely tudományos kérdés igazáért tollal vitába kellett bocsátkoznia (ilyen esetben a hallgatás igazságérzetével ellenkezett volna), de a vitatkozás — határozottan állíthatom — nem volt kedvére való. A személyeskedéstől, a vitához nem tartozó mozzanatok belekeverésétől valósággal irtózott, mint a jóízlésű, igazságszerető emberek szoktak. Ha pedig egyébként bántotta valami vagy valaki, hallgatott, míg csak haragja nyomtalanul el nem párolgóit. , Ugyanilyen fokú jóság lakott benne. Nem is más tulajdonság ez, mint a jórészt passzív békeszeretetnek aktív formája. Hogy mint gimnáziumi tanár milyen jóságos volt tanítványaihoz, arról humoros adomák és megható legendák keringtek a diákok között is. A középiskolában a tanár jóságának egyik fokmérője (legalább is a tanulók szemében) az szokott lenni, hogy hánynak ad elégtelen osztályzatot. Csűrt/ Bálint a legritkább esetben buktatott meg valakit, gondolom, akkor sem lelkifurdalás nélkül. Azt meg másoktól, volt hallgatóitól tudom, hogy mint egyetemi tanár a gyengébb szemináriumi dolgozatokban is talált valami jót, valami dicsérni valót. Kifogásainak tapintatos közlését pedig legtöbbször közvetlen munkatársaira, gyakornokaira bízta. Igazán jó szíve visszariadt attól, hogy szemtől- szembe bemény kritikát gyakoroljon, hogy valakit mások előtt megszégyenítsen. Igazságszeretete, a bírálat szükséges és hasznos volta ilyen kerülő útra kényszerítette. Ennek az eljárásnak mellékesen megvolt az az előnye is, hogy senkit sem riasztott el a nyelvészettől.
