Református Kollégium, Kolozsvár, 1915
A Kárpátok. — Megnyitó beszéd. — Irta és 1916. május 3-án a farkas-utcai templomban tartott ünnepélyen elmondotta Kovács Dezső igazgató. A fönséges ének szárnyain, amelynek utolsó akkordjai még itt boronganak e szent csarnok magas boltozatai alatt, fölemelkedett a mi lelkünk ahhoz, aki volt, „mikor még semmi hegyek nem voltának“, a jóságos nagy Istenhez, akinek közelségét érezzük ebben az ünnepélyes órában, midőn egybegyültünk megemlékezni nemzetünk dicsőségéről, aki velünk van, akinek hálákat adunk, midőn egybegyűltünk kicsinyek és nagyok megemlékezni a világ- történelemnek legnagyszerűbb csatájáról, amely az ő segítségéve! soha el nem múló dicsőséggel koszorúzza a magyar honvédnevet, a kárpáti harcokról, amelyeknek győzelmes vége reménytelen távolságokra verte el honunk határaitól a legnagyobb ellenséges sereget, amilyent a világ látott. Tegnap múlt egy éve, hogy bejárta falvainkat és városainkat a diadalmi hír, hogy az orosz arcvonalat Oorlice falúnál áttörték vitéz seregeink. E napot a diadalok szakadatlan sora követte és a rengeteg orosz sereg, amely ott állott a Kárpátok között, hogy mint egykor Batu khán serege, elárassza rónáinkat, felégesse falvainkat és városainkat, eltapossa vetéseinket, — a rengeteg orosz sereg diadalmasan előretörő seregeink előtt vesztett csaták során hátrált, egymásután adva fel az immár fél éve sanyargatott Galíciát s veszítvén el Lengyelországot a visztula-menti várakkal messzi fel a Keleti-tengerig és messzi keletre a volhiniai ingoványokig. Dicsőség azoknak a hőseinknek, akik ott harcoltak, akiknek vére ott hullott el az orosz síkságok mezőin érettünk és dicsőség azoknak, akik ott állanak ma is messze északon ércfalként az ellenséggel szemben 1 Hálánk és szeretetünk száll feléjük.
