Református Kollégium, Kolozsvár, 1915
— ló s alakja ifjú, bontakozó lelkükhöz hozzáér, mint valami örökkévalóságból. Marad utána egy életre szóló fájdalom a te szivedben, gyászoló özvegy. Komoly, meleg, szép fájdalom, az égnek szomorú követe, aki megfogja a kezed, s vezet egyik sírtól a másikig. Az övétől a tiedig. Legyen a lelked aranyveder, amely felfogja e halál áldásait. Előbb roskadozva, azután fáradtan, majd ünnepiesen lépegetsz az örökkévalóság felé s míg tovább gondozod az ő kicsinyeit, hü lényéből egyre több áldás fakad — reád. Mert Isten csoda nagy dolgokat szánt nekünk, és drága szavakat szólt nekünk, legnagyobbat a mi Urunk Jézus Krisztusban, akiben kiengesztelt és örökéletet adott. Múló a fájdalom, múló a válás, átfutó pont a sír csupán; túl ez árnyékon dereng az örökkévalóság titokzatos kapuja, amelynek ormán ez a felírás vár: Minden beteljesedett!Ámen. Báró Bánffy Ernő sírjánál. A kollégium elöljárósága és tanári kara nevében elmondotta Kovács Dezső igazgató. „Mint az érett gyümölcs: az élet iájáról Hull a fáradt ember, midőn órája szól.“ Nemes és igaz férfiú, akitől az alma mater nevében búcsúnkat vesszük itt, lelkűnknek mély megilletődésével késleltetjük még néhány pillanatig koporsódat, mielőtt leszállana megnyílt ajtaján az örökkévalóság békés ölébe. Eltávozásod isteni akaratból történik, a természet örök rendje szerint. Ebben az isteni akaratban való keresztyén megnyugvással vesszük búcsúnkat attól, mi benned földi volt, s aminek porrá kell lennie. De Ielkedtől nem akarunk elbúcsúzni. Mint az égnek harmata, hull a mi szivünkre az isteni ige vigasztalása e komor pillanatban is: csak a por lesz porrá; a lélek él. A szent halál szelíd kézzel, a szerető hitves, a viruló unokák boldog körében szép élet után halkan, észrevétlenül fogta be nyájas szemeidet s porlandó testedet e koporsóval a fájdalmak és szenvedések fészkéből szelíden adja át az örökkévalóság boldog ölébe. Pillanatra pillanat, évre év és századra század fog reá hullani,
