Református Kollégium, Kolozsvár, 1914
— 24 előtt; de vigasztalódjunk : nagyon sokat dolgozott, sohasem nyugodott, rá fér az álom. Vigasztalódjunk. Igen, de ez az álom mégis csak halál, mely e földi lét tartamára végleg elszakította tőlünk azt, akit oly nagyon szerettünk s aki oly nagyon szeretett. A barátoktól azt a gyöngédlelkű jó barátot, aki mikor most, nemzetünk élethalálharcának izgalmai közt nehéz haláltusáját vívta, akkor is ráért arra gondolni, hogy hogyan izenje meg köszönetét Apáthy Istvánnak azért a baráti szolgálatért, hogy mikor ő legutóbb az utcán rosszul lett, elment és kocsit hozott neki. A családtagoktól azt a mélyen érző és igazi tiszta, mély keresztyén munkás szeretetet gyakorló családtagot és családfőt, akiről egyik régi cselédje úgy nyilatkozott, hogy sokat zúgott ellene, míg náluk szolgált ; mert erővel is megakadályozta abban, hogy pénzét fiatal fővel nem nagyon szükséges dolgokra elköltse; de most nem szűnik meg áldani, mert mostani jólétének az ő gondossága vetett alapot. Aki így gondolt cselédjeivel, milyen lehetett annak gondja testvérei, rokonát és milyen felesége iránt? Aki utolsó haláltusájában, mikor orvosa gyógyulással biztatta, azt mondta, hogy csak addig szeretne még élni, amíg feleségének valami igen nagy örömöt szerezhetne; hogyan szerethette az feleségét ? És hogyan szerethette őt az a hitves, aki egy negyedszázadon át nemes lelkének szelíden fénylő napja volt, törékeny testének oltalmazó, mindig hűn kisérő árnyéka. Oh, ezeknek a benső, nemes és szent kötelékeknek szétszakadása bizony szivet tépően fájdalmas. Bár tudjuk, hogy ezekből is csak az szakadt el, ami földi, ami múlandó : e fájdalomra mégis csak annál kereshetünk vigasztalást, aki életünknek és halálunknak szabados ura és akiről tudjuk, hogy mindeneket egyaránt javunkra cselekszik. Nekem pedig, mikor még egy utolsó búcsúpillantást vetek e gyászos koporsóra, Cornelius Neposnak, a nagy vezérek életírójának Thrasybulusról, az athenaei szabadsághősről mondott szavai jutnak eszembe : Si per se virtus sine fortuna ponderanda est, dubito, an hunc primum omnium ponam. Én e tekintetben tényleg nem habozom Balogh Károlyt a nagyok közt is az elsők közé tenni. Mert bár ő nem volt diadalmas nemzeti hős, őt nem követte az a szerencse, ami Thrasybulust; de az, amit az ő kedves klasszikusainak nyelvén virtus- nak neveznek, még tisztábban ragyogott benne, mint Thrasybulusban. Mert ő a tökéletességben járt. Vagyis a férfiúi életnek abban a gazdag teljességében, mely
