Református Kollégium, Kolozsvár, 1914

23 —

szellemet. Bizonysága ez a keresztyén szellem titkos erejének és Balogh Károly veleszületett nemességének.

Hivatását úgy szerette, hogy attól még akkor sem akart megválni, mikor a tovább maradás már életveszedelmet jelentett rá nézve. A nyugalmat ő nem édesnek, hanem keserűnek érezte; melynek keserűségét csak az enyhítette, hogy azontúl még nagyobb mértékben szentelhette idejét és erejét a közügyeknek, mint addig. Az a lángoló fajszeretet, a nemzeti ideálokért való az a csodálatos lelkesedés, mely tanári működését is oly szépen jellemezte, itt, a közéleti munkában tárul elénk teljesen a maga egész szépségében és önzetlenségében. Az állam, a város, a társadalom ügye ő előtte a szó klasszikus értelmében res publica volt, köz ügy, amit annyira a magáénak tekintett, mint az őt legközvetlenebbül érintő saját magánügyét. És, ami valódi antik római jellemvonás volt benne, a közügyek szolgálatában nemcsak a szó legtisztább értelmében önzetlen volt, hanem dicsőséget sem keresett soha, sőt még elismerést sem, egyedül csak a közügy elő- haladását. Itt is mindig a tökéletességben járt, tehát bátorságban járt. És útjait, noha korunkban a közügyek szolgálatában forgoló- dóknak ez gyakori és kedvenc szokása, soha el nem ferdítette. És ő épen ebből ismertetett ki, mint mások abból, hogy elferdítették útjaikat. Mert ő igazán kiismertetett mindenki előtt. Míg sok embert egy egész életen át nem lehet kiismerni, addig őt, aki egyszer látta, már kiismerte. Nem volt nehéz. Mert korunk az egyéniségeknek nem kedvez. Az emberek ma kívül-belül olyan igen egyformák; és Balogh Károly oly igen különbözött tőlük, ó nem szóval, hanem tettekkel szolgált a közügyeknek, ő nem alkudozott, ő nem egyezett ki, ő nem tért ki, hanem nyílegyenesen ment a maga egyszerű csendességében azon az utón, amelyet helyesnek tartott és amelyen egyszer megindúlt. Hogy van-e még valaki azon az utón, vagy nincs, azzal nem törődött, ö ott volt, ahova esze és szive állította ; és mi mindnyájan tudtuk, hogy őt onnét sem élet, sem halál soha el nem mozdíthatta. Igen, a halál ebbe a koporsóba zárhatta tetemeit; de mi érezzük, hogy ő azért most is velünk van, várva nemzete sorsának jobbra fordulását.

A halál hát tőlünk nem vett el semmit, csak többek szivébe szórta szét azt a tüzet, mely Balogh Károly szivében égett. A szántóvető elhintette a magot a mezőn és most aludni tért, míg a vetés nő és gyümölcsözik. Korán tért aludni, még napszállat

I