Református Kollégium, Kolozsvár, 1913

III.

Nyelvtudomány és pedagógia.

— Székfoglaló értekezés. —

Irta és 1913. szept. 6-án, a beiktató ünnnepen felolvasta Csűri Bálint

rendes tanár.

Mikor élete legsúlyosabb feladatai elé érkezik az ember, rendesen bekövetkezik egy pillanat, mely a legmélyebb, legemberibb, legünnepélyesebb élmények közé tartozik. A magunkkal való számot- vetés pillanata ez, a magunk fölé emelkedés pillanata, mikor a legigazlátóbb bírálói vagyunk magunknak. Elboruló tekintettel nézünk leleplezett gyarlóságainkra, menten minden gyönge áltatástól. Remegve figyeljük a mérleg billenéseit, melyben súlyos feladatunkkal saját erőnket egyensúlyozzuk. A birkózó pillanata ez, mikor a mérkőzés előtt utoljára vet ellenfele és saját testére tekintetet. Vagy inkább a fiatal 'földi Miklósé, mikor vitézi pályája kezdőpontján, első fényes bajnoki tette előtt magába nézett, számot vetett magával s ezen legemberibb, ünnepélyes pillanat hatása alatt tiszta lelkének vallásosságában „buzgón fohászkodva Istent említette.“

Itt állok én is egy életpálya kezdetén s lelkemben is hasonló érzelem kél, midőn mérlegelem erőimet s mérlegelem azokat a kötelességeket, melyeket e pálya reám ró. Talán az elcsiiggedés illenék hozzám, ha ezenkívül e kollégium több százados múltjának lényét is tekintem, hiszen itt az iskola kölcsönöz díszt az én nevemnek. De a csüggedés a hitevesztettek, a szegettszárnyúak erénye. A csüggedő feladja a csatát, mielőtt elkezdte volna, pedig az előre rettegett bukás szégyenének elkerülése szikrát sem csökkenti a tétlenség és tehetetlenség éizetének erkölcsi szégyenét. Ennek a kollégiumnak tisztes múltja, jelen hírneve azonban olyan állandó hatású indító ok nekem, mely kötelező erejével nem elcsüggeszt, hanem fölemel és legjobb erőimnek minél teljesebb kifejtésére