Református Kollégium, Kolozsvár, 1912
66 évforduló alkalmából. Több mint fele gyűlt Össze az együtt végzett 36 ifjúnak. Hegedűs Sándor, már képviselő és igen tekintélyes pénzügyi szaktudós, vagyonos ember, tanulótársai között vezérszerepre hivatott, úgyis, mint egykor egyik legkitűnőbb növendéke az osztálynak s úgyis, mint aki Hóry Bélával együtt legtöbbet fáradott az összejövetel létrehozásán. Jónás Bálint magas szárnyalásé imával nyitotta meg a baráti összejövetelt a kollégium nagy auditóriumában, azután Hegedűs Sándor lépett az emelvényre, hogy volt tanulótársait üdvözölje. Rövid üdvözlés után volt tanáraikról emlékezett meg kegyeletes szavakkal. Legkedvesebb tanára, Sámi László, nem élt már akkor, hasznos, lelkesítő működése, roppant hatása az ifjúságra csak kegyeletes emlékképen újult meg közöttük. Személyesen üdvözölték az egyetlen életben volt tanárukat Sárkány Ferencet, kinek házánál is tisztelgett az ünneplő társaság. Emlékezetes szavakkal s elfogulatlanéi vázolta Hegedűs beszédében a kollégium hatását fejlődésük legnevezetesebb korszakában.* „Szomorú korszakban volt hazánk — mondá — a mi gyermek- s tanulókorunkban. Idegen, üldözött volt a magyar e hazában. Idegen kormány akart rendelkezni az ifjúság szivével, eszével; szerencsések valánk mi, hogy lelkes, bátor és igaz magyar tanári kar nevelése alá juttatott jó sorsunk. Professzoraink valódi édesatyáink s egyszersmind tanácsadó jóbarátaink voltak. Nem zárkóztak el tőlünk, sőt minden alkalmat megragadtak, hogy megismerjék lelkületűnket, dicsérettel, dorgálással, de mindig szeretettel jobbítsanak. Tanúltunk a hazaszeretetről, a szabadságról, mikor maga ez a szó börtönt jelentett, ha avatatlanok hallják, igeként hallgattuk szeretett tanárunk lelkes előadását a francia forradalomról, a magyar szabságharcról, s Magyarország rendeltetéséről, hivatásáról, mikor a hatalom azt szerette hinni, hogy Magyarország megszűnt, eltöröltetett a föld színéről. Nem egy szaktanár, minden professzorunk vezérünk volt a hazaszeretetben s abban a bátorságban, mely a legsötétebb korszakban mindnyájunkat lelkesített s egy jobb jövő reményével töltötte el sziveinket. Tanáraink igaz türelemmel, fáradhatatlanul, nagy tudással segítettek elő tanulmányainkban s olyan meleg szeretettel, mely talán nem is vált egészen javunkra. S itt nem hallgathatom el, bármennyire lelkesülök is az alma materért, öreg kollégiumunkért, hogy volt bizonyos egyoldalúság nevelésében, melynek később Egykori feljegyzéseim.
