Református Kollégium, Kolozsvár, 1912
10 hogy ezután is tagja leszek az intézetnek, de azzal is tisztában vagyok, hogy az a feladat, melyre hivatásszerűleg vállalkoztam, az ifjúság vezetése, testi és szellemi erőinek fejlesztése, nehéz és felelősséggel járó feladat, mely meghaladja egy ember erejét; gyöngeségem érzetében aggodalommal tekintek a jövő felé, vájjon sikerülni fog-e csak részben is megfelelnem azon jogos kivánalmaknak, melyeket elém állítanak ez intézet több százados hagyományai, tiszta protestáns szelleme, mely Apáczai Cseri János óta mindig a felvilágosodás, a haladás ügyét szolgálta, az igazat, a jót s a szépet törekedett diadalra juttatni. De örömmel és lelkesedéssel fogok hozzá a nekem jutott feladat megoldásához, mert él bennem a biztató remény, hogy a becsületes és őszinte igyekezettel végzett munka, melyre életemnek jövendő éveit szentelem, talán nem lesz teljesen meddő és haszontalan. Bizonyos, hogy sokszor fogok tévedni, talán tekervényes utakon fogok eljutni oda, ahová tapasztaltabb és szerencsésebb kollégáim sokkal rövidebb utón jutottak, vagy jutnak el, az is meglehet, hogy zsákutcába jutok s vissza kell térnem oda, ahonnan kiindultam. De hogy ilyen esetekben el ne csüggedjek, arra kérem tanártársaimat, hogy tudásukkal, gazdagabb tapasztalatukkal jöjjenek segítségemre, támogassanak, ha ingadozom, emeljenek fel, ha elesem, nem magamért, hanem azon szent ügyért, melynek mindnyájan szolgálatába szegődtünk. Bárkitől szívesen fogom venni az igazságos, objektiv kritikát, ha szigorú is, mert csak tanúihatok belőle ; a jó helyébe mindig örömmel fogadom a jobbat s törekedni fogok, hogy tudásomhoz és erőmhöz képest a lehető legjobbat nyújtsam tanítványaimnak, mert amint a német mondja : „Den Kindern ist das Beste gut genug.“ E szubjektív természetű bevezetés után áttérek székfoglaló értekezésem tárgyára. A tanulóifjúságnak egy igen nagy, mondhatnám fundamentális hibájára szeretném fölhívni a figyelmet s e hiba a helytelen, felületes ismeretszerzés, a tanulásnak azon időt és erőt pazarló, lelketlen módja, mely ólomsúlyként nehezedik minden iskolai oktatásra s deprimáló hatásával a tanulóknak, különösen a gyengébb tehetségeteknek valósággal gyötrelmessé teszi az iskola padjaiban eltöltött órákat. Ernesti lipcsei filológus „stupor paedagogicus“-nak nevezte e bajt s valóban az is. Nem lesz újság tehát, amit mondani fogok,