Református Kollégium, Kolozsvár, 1911

53

zeteket, államokat formált az egymást mind tovább és tovább sodró népek forgatagából; egyszóval megalapította a mai civilizációt, az ókori kultúra fülé emelkedett európai műveltséget. A dolog természete hozta magával, hogy a népek ezen nagy tanítómestere a szilaj, szenvedélyes lelkű népek oktatására mintegy önkéntelenül hovatovább fegyelmező jelleget vett fel. S e fegyelmezést tűrték, sőt óhajtották a népek, mert érezték a szükségét.

De úgy van alkotva az emberi természet, hogy végleges megnyugvást, megállapodást semmiben se leljen. Faust hiában fut a maradandó érték után. Ádám minden eszméje bukásán új sejtésétől remél kárpótlást. S már a Prédikátor megmondotta, hogy „minden hiábavalóság“.

íme, a keresztyénség magasztos fegyelmező eszméje is eltorzúl az emberi önzés durva érintésétől. Hildebrand, III. Ince még egész lényük lángoló odaadásával dolgoznak a világkormányzó lelki hatalom reálizálásán; a humánista pápák már csak e hatalom anyagias kiaknázásának élnek, de érdeklődésük előtt többet nyom egy csinos latin költemény.

Ám a keresztyénség isteni eszméje épen azzal mutatta meg elpusztíthatatlan életerejét, hogy a sárba tiporva sem semmisült meg; megtisztúlva emelkedett ki új, magasztosabb életre s még sokkal hatalmasabb emeltyűjévé lett az emberiség művelődésének. Vagy nem mutat-e mérhetetlenül nagyobb haladást a reformáció óta eltelt 400 év, mint a keresztyénségnek azelőtti 15 százada? S maga a kath. egyház, mely kezdetben — a tridenti zsinaton — az ostromolt dogmák merev leszögezésével akarta útját állani minden haladásnak, nem éppen a protestántizmustól tanúlta-é el fenmaradása feltételeit? Mert nem a dogmák védősáncai, nem az anatémák torlaszai, nem is a készségesen szövetkező abszolút hatalom illetéktelen erőszaka s nem az üldözések, inkvizíciók durva elfajulásai mentették meg a katholicizmust a fenyegető bukástól, hanem az a tanúlékonyság, amit az ellenreformációban a Telegdi Miklósok, Pázmány Péterek kifejtettek. S ma sem az indexek, nem a gyűlölködést szító titkos és nyilvános kongregációk igazi fentartói a katholicizmusnak, hanem azok a minden tiszteletet megérdemlő, mély tudású tanúit fők, kik — sokszor saját egyházuktól méltatlan bántalmakat szenvedve — a nem katholikusokkal egy vonalban, a lelki élet harcmezején a szellem fegyvereivel vívják az igazi harcokat az emberiség haladása, művelődése érdekében.