Református Kollégium, Kolozsvár, 1910
49 Kemény Zsigmond sírjánál. Elmondotta: Makkai Ernő Pusztakamaráson az 1911. május 21-iki kirándulás alkalmával. „A nagy emberek temetője az egész világ.“ Nekünk ez a szállóge is szomorúságot jelent; mi nem vigasztalódhatunk ezzel meghalt nagyjaink sírjánál. Perikies vigasztalhatta így a harcban elesettekért síró anyákat és özvegyeket, mert a nagy hellén nemzet temetője valóban a nagy világ lett. „Hol vannak a hellének és hol a kelták?“ Eltűntek, de hatalmas sírkő-oszlopukon a Homeros és az Ossian versei hirdetik az örök dicsőséget s hirdetik a világ minden népének, mert az ő nyelvüket mindenütt megértik. Az ő dicsőségük az emberiség közös dicsősége, temetőjük az egész világ emlékezete. Nekünk is voltak nagy embereink, méltók az emberiség emlékezetére, de róluk keveset tud a nagy világ. Mi kevesebb elismerést kaptunk a világtól, mint amennyit megérdemeltünk volna. A mi nagy embereink temetője nem az egész világ, sírjuk felett könnyezni nem jőnek el messze tájak bölcsei, eszméiket nem hordta szét az ébresztő fuvallat az öt óceán partjaira. A mi értékeinket az idegenek ritkán értették és ritkán becsülték meg. Ez lehet fájdalmas, lehet bántó; de ne legyen szülője a csüggedésnek. Mások elismerésénél többet ér a lélek nyugalma, a kötelességteljesítés büszke öntudata. Amig magunk megbecsüljük múltúnkat, nagyjaink emlékét s követjük útmutatásukat, addig nincs okunk életerőnkben kételkedni. Mert hinni kell a nagy emberekben. Az ő lelkűkben századok energiája halmozódik fel és válik tudatossá. A tömegek ereje olyan, mint a kissármási mezők alatt tomboló földgáz, amely célt, útat nem ismerve ott tör elő, ahol fölszabadúlhat s ha egyszer előtört, „csak romokat halmozni össze elég erős“, de VI. 4
