Református Kollégium, Kolozsvár, 1910
22 a középkor voltaképpen német történelem, innen a pángermá- nizmus hóbortja s mi, akik sokszor minden kritika nélkül vesz- szük át a legközelebbi szomszéd gondolatait, talán innen kaptuk azt a kalandos elvet, hogy az egyetemes történelem középpontjába a magunk históriáját állítsuk, vagy legalább magyar szemmel, a mi speciális érdekeink szempontjából bíráljuk el az egyetemes történelem tényeit. Nem is szólva arról, hogy ez a gondolat mennyi képtelenséget rejt magában, hogy mennyire reá vezet a történelem talán öntudatlan meghamisítására, elég legyen ellene azt az egyetlen kifogást fölhoznom, hogy ez a gondolat önző és így immorális. Az egyén, a társadalom tagja önző, ha nem lát egyebet a társadalomban, mint saját aspirációinak létráját, ha át nem hatja lelkét a közösség szent érzete. A nemzet is önző, ha látóköre a saját mezején túl nem terjed. Egyén nélkül nem lehet társadalom; nemzet nélkül sem lehet emberiség. Mentői többféle tehetséggel rendelkeznek az egyének, annál műveltebb a társadalom; mentői több speciális tulajdonságot fejtenek ki a nemzetek, annál gazdagabb lesz az emberiség. Az olyan értelemben vett nemzetköziség, mely a speciális tulajdonságok ellenére tör, hazát, vért, nyelvet, szokásokat akar eggyé tenni, nemcsak hogy meg akarja károsítani az emberiséget, de valójában képtelenséget is akar. De az a hazafiság, amely a hazán a saját véren, nyelven, szokásokon kívül egyebet látni nem akar, sőt egyebet mindent lenéz, gyűlöl vagy megtagad, önző volta miatt éppen olyan rossz, mint a mindent uniformizálni akaró nemzetköziség. Mind a kettő a továbbfejlődés elé akar mesterséges korlátokat tenni. Egyik a nemzetek kölcsönhatását, másik a nemzetek külön értékeit akarja semmibe venni. Nagyra növelni a nemzeti karaktert, műveltséget, nyelvet, hogy ezáltal gazdagabbá tegyük az egyetemes emberiséget: ennél szebb célja nem lehet egy nemzet törekvéseinek. De ezt nem úgy érjük el, ha hamisan kedvezőbb színben tűntetjük föl történelmünket a valónál s önmagunkat saját bálványunkká emeljük, hanem ha szigorú kritikával sarkaljuk önmagunkat a jobb és szebb tettekre. Nagyobb veszély, ha jobbnak, mint ha rosszabbnak látjuk magunkat a valóságnál. Az önzés, hiúság, önteltség több veszélyt hordoz magában, mint a saját magával való elégületlenség. Kicsinységünket ismerjük meg, ne hazug nagyságunkat bálványozzuk. Lehetséges-e tehát nemzeti szociológia? Lehetséges éppen
