Református Kollégium, Kolozsvár, 1909
I 17 Milyen dicső, szép, hatalmas volt a múlt, s milyen sivár, vigasztalan a jelen! Vájjon milyen lesz s egyáltalán lesz-e jövő? íme! A mi nemzeti lelkesedésünk föllángolása első napjaiban a reménytelenség hangján szólal meg s a jövőbe néző boldogító érzés helyét a múltba sóvárgó honfibú tölti be. Szebbnek látja a múltat és vigasztalanabbnak a jövőt a valóságnál. Ebben a hangulatban találta a nemzetet egy új könyv. A címe kélségbeejtően prózai : Hitel. írója gr. Széchenyi István, nem ismeretlen ember, sőt népszerű is, mert az egész ország tudja, hogy 1825-ben 60,000 forinttal megalapította a Magyar Tudós Társaságot. Némelyek azt is tudták róla, hogy könyvet írt a „Lovakról“, amelyben nemesebb fajtájú lovak tenyésztését magyarázza és sürgeti. De az új könyvével erősen kockára tette már terjedező népszerűségét. A nemzeti dicsőség hízelgő magasztalásából egy hang se csendül meg a Hitelben. Semmi borongás, semmi reménytelenség. Nem kérdi, hogy a régi dicsőség hol késik az éji homályban, nem akar a jövő fátyolén keresztül sötét sírt látni, melyben nemzet sülyed el s nem mondja, hogy a jövőben nincs remény! Hanem beszél cképen : „Az okos' ember nem néz annyira háta megé. mint inkább maga elibe és elvesztett kincse siratása helyett inkább azt tekinti és vizsgálja, mit menthetett megs avval beelégedni és lassankint többet szerezni iparkodik“. Vagy tovább: „Ne gondoljuk azt, hogy Visegrád poraiban és a régi Buda falai közt már el van temetve nemzeti díszünk, mert a nagyságnak ezen előjelei csak egy szebb hajnal virradtára bátorítanak; hanem legyünk bizonyosak, hogy igazi fölemelkedésünk ideje még hátra van.“ Még bátrabban is szól: „A mi hazánkban oly nagyság, melyet siratni lehetne, még nem vol . S hála az égnek, hogy nem volt! Mert így még lehet! Örvendjünk, hogy régebben nem éltünk s még előttünk napjaink“. Ki beszélt még így a magyarhoz ? Ki merte magyaréi megírni s „honunk szebblelkü asszonyainak“ ajánlani azon merész igéket. „Majd jönni fog, ha jönni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés felett Egy ország vérben áll.“ ■
