Református Kollégium, Kolozsvár, 1909
16 akkor jó volt. Kora nagy embernek mondta az ilyent, s talán méltán is, mert az emberi művelődés fokozatos haladás s aki egy fokkal magasabbra segítette az embert a tökéletesedés lépcsőjén, annak munkája megérdemli az örök elismerést. De van másfajta nagyság is ! Van eszme, amely jó a saját- maga korában, de lejárja magát, ha az idő hatalmas szárnycsattogással tovaszáll. És van eszme, amely jó mindig, amely le nem járja magát, amelyben éltető erő van, amely örök igazság. Azok az igazi nagy emberek, akik örök igazságot hirdettek! Akinek emlékezetére most szivünk legszentebb érzelmeiből akarunk áldozatot hozni, akit „legnagyobb magyarnak“ nevezett el egy másik nagy magyar, gróf Széchenyi István, a mi nagy tanítónk, nemzetünk örökigazságot hirdető prófétája volt. A próféta belát a jövőbe, mert ismeri a múltat és a jelent. Tudja, hogy a jövő olyan lesz, amilyen a múltból kifejlődhetik. A régiek csodálatos isteni erőnek, misztikus sejtelemnek tulajdonították a prófétai látást; mi tudjuk, hogy csoda nincs, nem is volt soha, de volt és van nagy tudás, mely megért, és nagy szív, mely megérez. Széchenyi, a próféta, a tudás és a szív embere volt. A XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedei a magyar nemzeti érzés hatalmas föllángolását hozták magukkal. Kezdett a magyar ember újra büszke lenni arra, hogy magyar. És mi táplálta e nagy büszkeséget ? Talán az előrehaladott kultúra, talán a szépen kipallérozott magyar nyelv, vagy világhíres iskoláink, tudományosságunk, avagy talán a mintaképnek is beváló kitűnő gazdasági berendezkedésünk ? Nem. Egyes-egyedül a dicső múlt. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban!“ A Zalán futásának ez az első sora adja meg az egész nemzeti lelkesedésnek alaphangját. A költők — főleg Vörösmarty — élesztik és vezetik a mozgalmat s az ő nyomukon az egész nemzet csodálatos rezignációval mereng el a múlt dicsőségén. E nemzeti lelkesedés valami dermesztő reménytelenséggé fagy épen leghazafiasabb költőink lelkében. „Jövödben nincs remény; Hanyatló szép hazám, Miattad vérzem én!“
