Református Kollégium, Kolozsvár, 1906

Győz az igazság.

— Beszéd az ifjúsághoz 1906 október 31-én. —

Kedves Tanítványaim! A mindennapi munka újból megszakadt s összegyűjtöttünk benneteket, hogy a mai évforduló jelentó'ségéró'l együtt gondolkozzunk.

Tegnapelőtt a kassai dómra tekintett minden magyar s egyet gondolt, egyet érzett, vallási különbség senkinek sem jutott eszébe. Ma túl száll gondolatunk az ország határán, a wittenbergi vártemplomnál áll meg. Oda gyűl most lélekben minden protestánsa a világnak s hitök egyesitő hatalma feledteti velők, hogy annyi nemzet fiai. Rákóczi koporsója mellett egyek voltunk mindnyájan magyarok a nemzeti érzésben, azok is, a kik térdre hullva, lehajtott fővel kérik a szentek segítségét, mi is, kik talpon állva, kitárt kebellel, égre néző s kereső szemmel fohászkodunk a mindenhatóhoz. A reformáczió bölcsőjénél állva egyek vagyunk, együtt érzünk olyanokkal is, kiknek szavát nem értjük, kiknek hazája nem a mi hazánk, mégis ismerjük, mégis szeretjük egymást, mert ugyanaz az elv irányítja életünket, egyek vagyunk a hitben.

Ez az egymást gyorsan követő két ünnep sajátságos érzéseket ébreszt. Rákóczi hazajövetele örömünnep, mégis elszorul a szivünk, mert a hazatérő fejedelem minduntalan Rodostót juttatja eszünkbe; a reformáczió emlékünnepén még jobban kellene éreznünk a mai levegő fülledését, mégis emelkedik a keblünk, mert a múltba tekintve a szabadság lehét érezzük, hajnalhasadást látunk. Rákóczira gondolva a jelen mintha biztatna, de a múlt óva int felénk; a reformáczió gondolata ujjongó örömre indít, de a mint a történelem utján a jelen felé közeledünk, lassanként elnémul az ajkunk és szorongva kérdezzük: mi ez, 389 év alatt csak ennyire jutottunk?! Szerte nézünk s keressük: mennyi érvényesült abból, a mit a reformátorok akartak, mi van