Református Kollégium, Kolozsvár, 1906

XLVI

birtokosok, katonák, — ki tudná felsorolni, hogy annyi ember minő pályán tört utat magának, kikerülve a kollégiumból, tele reménységgel, tele bizalommal a jövő iránt. Merjük-e kutatni, hogy mennyivel szegényebben tért be sok a mai napon a régi udvarra? Szegényebben a bizalomban az emberek iránt? Nem, talán senki se gondolt erre: mindenkit efoglalt az öröm. Elvégezvén saját osztályával a viszontlátást, szemlélődött a többieken. Íme, a saját gyerekkora híres diákjai, itt vannak. Az ott a menydörgő szónok, a legátusok gyöngye, emez a temetési énekkar híres basszus énekese, ott az önképzőkör csillaga, ez meg híres verekedő volt (ma előkelő igazságügyi tisztviselő). Mégis itt vannak sokan, mégis eljöttek sokan. És örültünk a jelenlévőknek, elbúslakodván a soha vissza nem íérheíők miatt.

A képet változatossá teszik az egyenruhák is. Egy pár katonatiszt is eljött, köztük az intézet egykori növendéke, egy honvéd- ezredes teljes díszben, vele egyik fivére, ki Münchenben kereskedelmi attaché. Ő is eljött a nagy útra, hadd lássa a régi kollégiumot, hadd szorítson kezet barátaival s volt tanáraival.

Színes női ruhák ragyognak a napon. Egyik-másiknak felesége, gyermekei, növendék leánya, sőt némelyiknek unokája is eljött. Ott hullámzik egy egész sereg apró gyerek, a mostani elemi osztályok növendékei s a mostani ifjak is. Látom rajtok, mily csudálkozással néznek végig mindnyájunkat, talán egyik-másiknak eszébe jút: „Valaha ezek is oly ifjan kóboroltak ezen az udvaron s valaha mi is igy elmélázva nézegetünk szét ezen az udvaron.“ De érkeznek a vendégek is, megilletődéssel nézegetve a gyülekező csoportokat. Emitt palástjával jön a nagy tiszteletű úr, ki vallást tanított, egészen hófehérré vált szakálla, gyönyörű fej, behavazta az idő. Egy-egy régi tanár is megérkezik, úgy látjuk, hogy alig változott. A vidékről idejövök eléje állanak: „lsmer-e engem tanár úr?“ „Az arcát, az arcát jól ismerem, de a neve — nem jut eszembe.“ Egyik másik a régi diákok közül megtréfálja pajtását. Bemutat valamelyik régi diákot s mindkettőnek más-más nevet ad, — azok valóban elhiszik s nagy óvatosan beszélgetnek, mig kiderül a tévedés.

Hangos zsivaj támadt az udvaron. A napfényben, a visszaemlékezés derűjében eltűnik a jelen. Diákok vagyunk ismét, kollégiumban élünk s előkerül száz meg száz távollévőnek alakja,