Református Kollégium, Kolozsvár, 1906

XLVI1

porladozónak árnya. Régi professzorok mondásai elevenednek ineg velük együtt s régi bajársak, elköltözött barátok láthatatlan serege vegyül közénk.

Csengettyüszó szólal meg. Éles csengőszó, a kollégium csengettyűje, összerázkódunk s gyorsabban ver a szivünk, talán nem is az a csengő, mely akkor, valaha szólt, de ez udvaron szól s hangja még erősebbé teszi a varázslatot, mely néhány perezre gyönyörűséggel tölt el, visszahozva a kérlelhetetlen Kro- nosz az Idő barlangjából az elrabolt, elszállt múltat, melyet bearanyoz tiindéri fénynyel a gyermekkor s az ifjúság emléke.

A belső kúria erkélyére kilép az igazgató — a régi igazgatónk. Leveszi kalapját.

— Halljuk, halljuk!

— Uraim, induljunk az ünnepélyre, a templomba.

Induljunk, induljunk. A csoportok összevegyülnek az oszlopok alól. Induljunk. Mi már itt nem vagyunk többé diákok, csak vendégek.