Református Kollégium, Kolozsvár, 1901

életre, mely a maihoz képest haladást, fejlődést jelent, melynek más a feladata, mint a mainak. A történelem tanulságaihoz veszi az iskola a legközelebbi múlt tanulságait is, hogy a jövőbe tekinthessen. A fejlődést szolgálja, tehát nem köti meg nevelésével senki szárnyait. Csupán egy tekintetben kell az iskola munkájának kényszerítő erejűnek lennie s ebben van nemzeti fontossága: a ki innen kikerül, legyen erős, legyen képes felemelkedni arra a magaslatra, melyen megérthető Zwinglinek Kálvin szellemével egyező szava: non ut nobis vivamus nati sumus, séd ut omnibus omnia fiamus, — meg a Széchenyi István mondása: „Csak a gyenge él önmagának“ !- 30 —

Ilyen szellemű oktatva-nevelésben azt hiszem, én is megtaláltam a mai magyar középiskola nemzeti hivatását, melyet annak régebbi munkásai szemök előtt tartanak s melyben az ő munkájokat jó lélekkel folytatni óhajtom. E munkában a keresztyénség szellemét ismerem vezetőmnek, azt az emberszeretetet, mely az egyest keresi, de benne igazságosan az egész alkatrészét látja. Ez a szeretet az az alapelve és eszköze a nevelésnek, mely képessé tesz az igazságért való lelkesedésre. E szeretetnek éreztem s érzem ma is hálásan jótékony hatását mindazok részéről, kiktől az én nevelésem függött. Ezt a szeretetet érzem magamban mindazok iránt, kikre a megjelölt elvszerű munkám vonatkozik. Erre kértem ettől az iskolától munkateret, ez az első szavam a kezdet kezdetén tanítványaimhoz s ehhez kérem most Isten segítségét.