Református Kollégium, Kolozsvár, 1901

— 22

csügged már az első pillanatban, csupán a lépésem ingadozik még, mert nagyon széles a mező, melyre már reá léptem. Ezen a mezőn jártatom most tekintetemet; az utat keresem, mely minden tanító ember közös czéljához közelebb juttasson Pályám kezdetén feladatomat vizsgálom, a teljesítés lehetőségét latolgatom s itt most azok előtt, kik engem ez intézet munkásai sorába igtatnak, erről akarok röviden számot adni.

I.

Az emberi társaságot ősidők óta egyes szerveinek a munkája tartja fenn. E szervek egymástól elkülönült hivatással, az idők folytán átalakult eszközökkel mindig ugyanazt a nagy feladatot teljesitik, melynek eredménye az emberiség örökös fejlődése, haladása. A fejlődésnek lehet felső foka, de azt meghatározni az ember nem tudja; e haladásnak ehet végső pontja, tehát megszűnhet, de az ember mind ig nyitva látja maga előtt az utat s természetében van, hogy ezen az utón előre igyekezzék. Szükséges erre ismernie fejlődésének addigi menetét, annak tanulságait, mert e nélkül ez út minden nemzedék számára ugyanaz maradna, tovább haladás helyett ugyanazt a fokot kellene újra meg újra elérnie. Egy-egy nemzedék mindig a megelőzőnek eredményeire épit, az számára a kiindulás. Az emberi értelemnek azonban az egész emberiség értelmének az útját kell megtennie, hogy feladatával tisztában lehessen. Annál jobban betölti egyéni hivatását minden egyes ember, minél határozottabban áll korának az értelmi magaslatán, vagyis minél világosabb előtte mindaz, a min az emberiség addig az ideig fejlődése fokain áthaladt. Az emberek összeségének ezt a műveltségét — egymástól el nem választható szellemi és erkölcsi műveltségét — nevezzük a kor műveltségének. Azt a képességet kell megadni a fejlődő egyénnek, hogy majd érett korában e műveltség alapján az emberi nem tovább haladásának előmozdításában reá váró nagyobb vagy csekélyebb részt ember voltához méltóan végezni tudja. E ké