Református Kollégium, Kolozsvár, 1894

- 2 meggyengülnek, az ők példája megkétszerezi erőmet, bátorságot nyújt a csüggedés perczeiben.

Érzem az eskünek, melyet Istenre hivatkozással tettem le, kötelező erejét, ismételten fogadást tegyek-e annak hű megtartására? Vezérelvem lesz a rendületlen ragaszkodás protes- tantismusunkhoz, mely a folytonos támadások daczára mind tisztább és nagyobb fényben ragyog, a törhetlen kitartás kollégiumunk százados autonómiája mellett, a törekvés szaktárgyaim mivelésére. És végül hagyám, a mit először kellett volna említenem: tanár akarok lenni szivvel-lélekkel, a ki nem pedáns, elvont elvek szerint kívánom tanítványaimat az ismeretek mezején vezetni, hanem lehetőleg értelmi világuknak külön-külön és a maga összeségében való megfigyelése mellett lassan, fokozatosan ; nem ex cathedra, hanem társalogva, mert meggyőződésem szerint a tanuló figyelmét semmi jobban nem fárasztja, elméjét inkább nem terheli, mint a tankönyvek rideg, gyakran nehézkes és homályos meghatározásaival és képleteivel való tulhalmozás. Ha még az előbbiekhez hozzáteszem, hogy elhi- vatásomban a józan értelemben felfogott és a hazaszeretettel egybeolvadó hazafias iránynak magvait igyekszem ifjúságunk leikébe elültetni, jeleztem az útat, melyen haladni óhajtok, felállítottam a mértföldköveket, melyeket utamban szem előtt tartani megkísérlem.

Most pedig kollégiumunk régi szokását követve felolvasom székfoglaló értekezésemet, a melynek meghallgatására a m. t. közönség szives figyelmét kérem.

Horatius életéből.

Róma köztársasági szabadsága 42-ben, a philippii ütközetben sírba szállt Az állam függetlenségének, a polgárság szabad elhatározó akaratának, a cívis Romanus önálló gondol kozásának szárnyait szegi a kardcsapás, melylyel az ifjú Octavius magának az egyeduralomra vezető útat egyengető. A Philippinél lefolyt véres csata utolsó jelenete, végső erőfeszítése volt azon keveseknek, kik a múlt traditioinak, szabad intézményeinek