Református Kollégium, Kolozsvár, 1894

- 37 —

A költő válasza elején (Epistola I. 7 ) betegségével mentegeti mulasztását:

Quinquo diós tibi pollicitus me rare futurum,

Sextilem totum mendax desideror Atque Si me vivőre vis sanum rectoque valentom,

Quam mihi das aegro, dabis aegrotare timenti,

Maecenas, veniam, dum ficus prima calorque Dissignatorem decorat lictoribus atris,

Dum pueris omnis pater et matercula paliét,

Officiosaque sedulitas et opella forensis Adducit febris et testamenta resignat. (1—9. s.)

Majd a mogbántott önérzet hangján kel saját függetlenségének védelmére, a tréfás gúnyolódás fegyverét veszi kezébe, a midőn az együgyű calabriai paraszt esetét hozza fel, hogy Maecenast a kellő tanulság mellett mosolyra fakaszsza:

Non quo more piris vesci Calaber iubot hospos Tu me fecisti locuplotem. „Vescere sodes.“

„Jam satis est.11 „At tu quantum vis, tolle1. „Benigno!"

„Non invisa férés pueris munuscula parvis “

„Tam teneor dono quamsi dimittar onustus".

„Ut libet: haec porcis hódié coinedenda relinquos “ (14—19 s)

A felhozott adoma csattanós, de kissé erős befejezése gondolkodóba ejtette költőnket, váljon nem szül-e visszatetszést, nem gyujt-e haragot Maecenas szívében annak alkalmazása; ezért csillapítóul a következő sorokban udvariasan kór engedélyt tavaszig a távolmaradásra, a minek megtagadása esetén követelőleg kéri:

................................ reddes

Forte latus, nigros angusta fronte capillos,

Reddes dulce loqui, reddes ridere decorum et

Inter vina fugám Cinarae maerere protervae. (26—29. s )

íme a tartós barátság jellemzése rövid szavakban! A költő egykor ruganyos izmai már megpetyhüdtek, barna haját dér lepte be, édes, vidám beszéde csendessé vált s Cinarája is már csak a múltak emlékeinek számát szaporitá Valahányszor Horatius e költeményében e letűnt napokról lebbenti fel a fátylat, szilajabban csap lantja húrjai közé, mintha szívének beheggedt sebhelyeit akarná feltépni s megmutatni Maecenas- nak, mint a ki azokat közvetve okozta. A korán öregedett