Református Kollégium, Kolozsvár, 1894

- 29 —

egyaránt osztozott, annak az államügyek intézése mellett fennmaradt üres óráiban, midőn a korral együtt mindjobban ránehezedő munka miatt panaszkodék, ő volt a biztatója, tréfáival, ingerkedéseivel a felvidítója Sőt a midőn Maecenast, az élet gyönyöreiben e bőven részesült világfit Piinius tanúsága szerint kevéssel az actiumi ütközet után súlyos betegség, sorvasztó láz lepte meg, ott virrasztóit, ott állott ágya mellett s őszinte részvétének tanúsításával törekvék fájdalmait enyhíteni s eltéríteni, szétoszlatni gyötrő gondolatait a halálról, a minek bekövetkezhetésére közel állói, köztük Horatius is félve gondoltak. Az istenek kegyelme nagy s e részben a philosophus költő egy későbbi versében kétkedőleg felvetett kérdésére:

Quis seit an adiieiant hodiernae crastina summáé Tompora di superi? (Od. IV. 7, 17.)

kedvező választ adhatunk : Maeconas felgyógyult barátai s egész Róma örömére, melynek polgársága első megjelentékor a színházban ragaszkodásának, nagyrabecsülésének háromszoros üdvkiáltásban adta jelét. Ám Maecenas elmevilágát még sokáig nyomasztá a megsemmisülésnek félelme, s e gondolatának, melyből szabadulást hiába keresett, lázas éjszakái mind több tápot nyujtának. Gyógyulása után is gyakran nyíltak panaszra ajkai s kesergéseire, melyeknek meghallgatására. Horatiust találta legkészebnek, megtaláljuk a viszhangot ama pár rövid sorban, melyek mint a forrón érvő szív, az odaadó ragaszkodás spontán megnyilatkozása, az iró jellemére újabb fényt vetnek.

Cur me querellis oxanimas tuis?

Nec dis amicum est nec mihi te prius Obire, Maecenas, mearum Giande decus columenque rerum.

A, te meae si partém animae rapit Maturior vis, quid moror altera,

Nec carus aeque nec superstes Integer? Ule dies utramque

Dúcét ruinam. Non ego porfidum

Dixi sacramentum ; ibimus, ibimus

Utcunque praecodes, supremum

Carpere iter comites parati. (Od. II. 17. 1 —12. s.)