Református Kollégium, Kolozsvár, 1888
13 mindenkinél, úgy gondolám, minden jónak, boldogítónak igaz útját! Hisz, ha mi nagyot, magasztost tesz valaki, azt őtölük tanulta; ha nagy és dicső lett valaki, az is az ő tanítványuk volt. Önnön- magam előtt is titkolva, csak félve mertem gondolni: óh, ha ezt az igazsághoz vezető, szép tisztet nekem is megadná egykor istenem 1 És lelkemben e titkolt, féltett vágy folyton védő nemtökép lebegett előttem. Haladtam utána, bár éreztem, hogy erőm csekély s láttam azt is, hogy ki ily nagy hivatás betöltését tűzi ki czélul, annak szélesebb iskolát, több kiképzést kell magának megadnia, mint a minőt nekem nehéz anyagi körülményeim engednek. Mindegy, gondolám, ám iegyen ez álom. ábrándkép, miután vágyódnom hasztalan. megyek utána tovább is; ilyen álomkép felé csak törekedni is boldogít.! Az idő eltelt. A féltve őrzött gyermekkori álomkép valósult. Bár régóta tudom már, hogy e tiszt nem áll abban a magasságban, hová világot nem ismerő gyermeki képzelmem emelé; a férfi-erény és nagyság nem velejáró, különös kiváltság, melyet megtartani további küzdelem nélkül is könnyűség; az emberiség sorsának irányzásában sokkal csekélyebb tényező, mint akkor álmodám; hatalom, nagy vagyon, gondok nélküli kényelem ily egyszerű, zajtalan munkakörnek osztályrészül nem jut, világra szóló dicsőség, örök nevet szerző fényes hír szerény működéséig alá nem ereszkedik: s mostan elnyerése mégis nem kisebb, nem kevésbé boldogító örömmel tölti el szívemet, mint a minő hő vágygyai törekedtem egykor feléje. Örvendek a legtisztább, legigazabb örömmel, mert e tiszt, bármily kicsiny is a nagy világ szemében, magában véve olyan szép, a milyennek sóvárgó képzelmem alkotá; megadja az álmodott külön világot, melyben önkénytelenül is a jónak s igaznak kell szolgálnunk, mely, ha a külvilágban szenvedett, sérelmek, csalódások kétségbe ejtik lelkünket, mint üdítő oáz a pusztában, mindig megnyugtat, fölemel, az embereket, az életet újra megszeretteti. És hiszem, most még inkább, mint. valaha, hogy a szó valódi értelmében vett jó tanár csuk nemes lelkű, erkölcsileg jó ember lehet. Aztán, hogy lerójuk azt, mivel az emberiségnek, a hazának, az egyháznak s önnönma- gunknak tartozunk, e pálya egyszerű volta mellett is, elég széles mezőt nyújt, nem az én gyönge erőmnek, ki ezt némileg is csak fokozott igyekezettel pótolhatom, hanem olyanoknak is, kiknek a
