Református Kollégium, Kolozsvár, 1876

25

keblébe költözik által és ott tovább munkálja az igazat, szépet és jót. Ez a valódi apotheosis, n. ifj.! valódibb, mint az egykori rómaiaké volt, kik nagy, vagy nagynak vélt férfiaik meggyújtott máglyájáról sasot bocsátottak égfelé, jelképéül annak, hogy az él- hamvadénak árnylelke az olympiak boldog társaságába fölvétetni méltó. Ily valódi apotheosisban részesül a mi két nagy halottunk: gróf Miké Imre és gr. Teleki Domokos! Mig hazánk földén magyar nemzetiség, protestáns egyház és magyar tanügy lesznek, mind addig az ő szellemük is élni és munkálkodni fog. Részünkről ez alkalommal legyen elég ez egyszerű emlény-virág a két sírra, melyeken még alig hervadóit el a soknemü babér-koszorú, melyekkel a hálás elismerés könnyek közt koszoruzta meg a közügyek e két bajnokát.

E nagyok mellett két egyszerű halottja is volt tanodánknak a letűnt év alatt. Értem: már csak volt egyetemi hallgató s egyszersmind tanodánknál közoktató, Nemes Józsefnek, és helybeli születésű, 2-ik középosztályos tanulónk, Földesi Gyulának korai elhunyták Az elsőnek hült tetemeit folyó évi február 20-án, a másodikét ápril 3-ik napján kisértük ki az örök béke helyére.

Az életnek, n. if.! a magasztosok mellett, igen sok elszomorító, sőt leverő jelenségei is vannak. Ez utóbbiak közé tartozik az, midőn egy, még csak bimbózás- vagy virágzásban álló, szép reményekkel kecsegtető ifjú élet a halál által egyszerre megsemmi- sittetik. Hogy mily szép reményekre jogositó_ élet volt a mi kedves halottainké, mindnyájan tudjuk, kik őket ismertük! Es ezért a mi felettük való szomorkodásunk: vajmi méltó! de azért, zúgolódás nélkül nyugodjunk meg a végzés kifürkészhetlen utain, és egy pár könnyet ejtve sírj okra, mondjuk nagy mesterünkkel: „atyánk ne úgy legyen, a mint mi akarjuk, hanem, a mint te akarod.“

És most a hála és kegyelet adójának e szives lefizetése után, fordítsuk tekintetünket a csendes temetőről az élet zajos mezejére s adjunk számot tanodánk letűnt évi bel- és küléletéről; és pedig igaz lélekkel, azaz, nem becsülve túl lehető érdemeinket és nem leplezve el bizounnyal létező gyarlóságainkat.

Megvallom, n. ifj.! hogy nekem, ki érzem és tudom, hogy mennyire féltett kincsük úgy a szülőknek, mint az egész nemzetnek a képződés alatt álló ifjúság: e számadói tiszt a legmélyebh