Református Kollégium, Kolozsvár, 1875
«jpSMPMPPIHi __85__ 4 0 évig szolgálta ő tanodánknál a közképzés fontos-nehéz ügyét: szép készültséggel, buzgó és sikeres munkássággal, folyton élvezve tanártársainak és tanítványainak tisztelő szeretetét. A mostani ifjúság már nem ismerhette őt a maga virágzási és gyümölcsözósi korában; holott csakis ezen ismeret fonhatja meg sírjára: úgy a tanári, mint a nemzetgazdászati és közmivelődési pályákon szerzett érdemeinek ‘babér-koszorúját. Úgy koporsója, mint sírja fölött: méltóan voltak felsorolva hosszú s mindvégig tevékeny életének sokféle eredményei. Itt legyen elég óhajtanunk: nyugodjanak porai csendesen a neki oly kedves természet ölében, humánus és nemzete felvirágoztatásán folyton fáradozó szelleme pedig hasznosan lakozzék közöttünk és legyen munkás mindnyájunk kebelében! Vajha ezzel bezárhatnám letűnt évi gyászunk felsorolását. De, fájdalom, még hátra van egy, és pedig, közvetlensége s megdöbbentő volta miatt a legkeserübb. Értem: egyik szép reményű tanítványunknak, első éves bölcsész Tímár Károlynak, nem csak idő előtti, hanem legtermészet-ellenesebb halálát. A gyász-esemény mindazok szivét megszaggatta, kik őt ismerték, szerették. Épen virágjában állt az egészségesnek látszó csemete; szülői, tanárai, barátai édes reményekkel élvezték virágait, legtávolabbról sem gyanítva, hogy a csemete belsejében óletemésztő féreg rágódik. A titkon dúló gonosz mind inkább elhatalmazott, s alig hogy az első vihar (a serdülő kor természetes érzelem vihara) megcsapta a belől üres csemetét: derékon tört az ketté s koronája porba hullott. Kiszenvedett tetemeit múlt évi no- vemb. hó 19-én kisértük az örök béke és nyugalom helyére. Hány megfejtendő fontos kérdés nem tolakodik ajkunkra egy kis világnak, egy iíju életnek, ily véletlen összeomlása fölött! ? Mégis, úgy érzem, a gyász-esemény fölött inkább helyén lesz elnémulásom, mint lenne okfürkésző, bíráló, tán elitélő elmélkedésem. Legyen elég mondanunk: ne vigy uram kisértetbe, kívánnunk: nyugodjék bekében a szerencsétlen ifjú, kinek az élet tavasza is sötétté, elhordozhatlau teherré változott és óhajtanunk: vajha az idő orvosló keze bégyógyitni bírná a szülői szivek mély sebeit! . . ........................... E zzel, letörölve szemünkről a gyász könyjót, fordítsuk tekintetünket a halál mezejéről az élet szinterére, veszteségeinkről nyereményeinkre : vessünk, bár futó pillantást tanodánk feladataira s ezeknek óv folytán történt megvalósitására. 3*
