Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1942

Dicsőség a Tanító Atyáknak.

A 300 esztendős magyar piarista rendnek tisztelettel ajánlom,

Róma szegényes sikálom lakói,

Hol a szegény a gyermeknek örül,

Jámbor férfiúi láttak kóborolni,

Akit gyermekek serge vett körül.

Mint nemes mágnes apró vas*szilánkot,

Magához húzta a gyermekszívet,

Melyet tanított, csiszolt, hevített,

Öntve belé a tiszta, égi lángot,

S terítve rá a szép lélek-bibort.

E férfi József, a kalazanci volt.

*

Azóta társként hozzá állni híven,

Sok ezer lelkes férfi vágya nőtt,

S nem éldelegve kényelemben, hírben,

Szereztek sok-sok hálás tisztelőt.

Hogy a Szepesség bérces szép vidékén,

Lábukhoz magyar föld pora tapadt,

Magyar szív jelzett nékik útakat,

Dolgozni itthon bátorítva, békén.

A sors belőlük tenni igy akart Hű piaristát és derék magyart.

*

Szív, lélek, érzés, tudomány, kegyesség Forrása bomlik, hol megállanak.

Nem gát szegénység- és igénytelenség:

Már nőnek ott az iskolafalak.

Mint drága méhkas: gyermekhad gomolygó Tábora rajzik a falak között,

S a szeretettel, bittel öntözött Lélek-ágyásban munkálkodni oly jó.

Es nemzedékről*nemzedékre fel A piarista igy tanít, s nevel.

*

Hírnév, dicsőség nem zavarja álmát,

Mert hivatása dicsőség neki.

S akkor kap ő csak földi, égi pálmát,

Ha égnek és honnak nevelheti A zsenge ifjat, aki csiszolatlan