Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1942
94 költeményéti ugyanazon év nov. 5.-én, a magyar ifjúság védőszentjének, Szent Imrének tiszteletére tartott ünnepélyen Mindszenti Gedeon szép ver» séf: Magyarok Védőasszonyához címűt, 1904. év januárius 13.»án isko» Iánk ifjúsága a nagy pápának, XIII. Leónak, emlékét idézi s ezen Koncz József alkalmi ódáját, A pápa imáját adja elő. Ezekben az években, főleg a négy felső osztályban egyúttal megalapozta erősen katolikus világnézetének alapjait is. Különösen szerette a magyar irodalmat, a történelmet s a görög nyelvet helyettesítő stúdiumot, amely magyar nyelven ismertette az ókor* hellén világ klasszikusait. Ezek megkedveltefésében lelkiadoffságán és a szülői ház jótékony hatásán kívül iskolánknak jelentős szerep jutott. Intézetünk az első világháború előtti években akkoriban volt fejlődésének csúcspontján. Mások mondják s csak az ő állításaikat, vallomásaikat ismételjük, hogy abban az időben pompás tanítványsereg s nagyszerű nevelőgárda talált egymásra az ősi falak között. A napról-napra megismétlődő szellemi szimposionból a fejlődők, boniakozók lelkében egész életre n^omothagyó hatások maradtak. Ez alól Farsang Endre sem volt kivétel. A későbbi években nem egyszer kegye» ettel gondolt vissza az itt töltött időre. A kegyes atyák magyarországi meg» telepedésének háromszázéves évfordulóján rendezett ünnepségen, mint Diák» szövetségünk ünnepi szónokában is fel-felbukkant ez a múlt s a következő érzésselfeli sorokban nyert kifejezést: „Feletteseim bizalmából egy időben a trianoni Magyarország egyik városában lévő bíróság vezetője lettem. Amikor a hivatal átvételével végeztem, a késő délutáni órákban elindultam a város megtekintésére. Utam a piarista gimnázium előtt vezeteti el s én egy pilla» nafra megállva, a régi gimnázium, az ódon rendház s a mellette lévő két» íornyú templom szemléletében elmerülve, elgondolkoztam s gondolataim messze szálltak, a Királyhágónfúl az idegen megszállás alatt sínylődő szülővárosom, Kolozsvár felé. S lelkiszemeim előtt megjelent a Farkas»utcai Alma Mater, a jó öreg gimnázium, az ódon rendház, s az ugyancsak két» ágú templom. Valósággal lenyűgözött a hasonlatosság.* Elhatároztam, hogy másnap diákmisét fogok hallgatni. És másnap reggel a kis harangtoronyból felcsendülő primus hangjai már engem is ott találtak a gimnázium környékén s az intézet kapuja előtt gyönyörködhettem a párosával kilépő s a templom felé siető kedves dákseregben. Elől az alsó osztályok, mindenkinek fején az ismert diák» sapka, az osztályok mellett századparancsnokok — bocsánat az elszólásért — osztályfőnökök. Ott véltem felismerni a szelidtekinfetű Visegrádi Lajost. Ott lép» deli a mindig komor, de annál melegebbszívű Kozár Ferenc, mögötte gondo* lataiba elmerülve a nagy természettudós, Pintér Pál, őt követte az örökké mosolygó Rietly Károly, aztán tovább nagy lépésekkel Nemes Endre, utána az elegancia mestere, — ahogy mi neveztük — Lóky Béla, mindegyik szigorúan az osztálya mellett, jóságosán legeltetve szemeiket fiaikon. Végül A beszédben jelzett hely Vác,
