Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1908

15

a pátriárka, most is az volt, a mi egész életében : jóságos atyja híveinek, istápolója a szegénynek, támogatója a gyámoltalanoknak, kihez nem fordulhatott senki, a kinek kérését ne teljesítette, vagy ha ez nem tőle függött, legalább érte közben ne járt volna. Ebből fejthető meg nagy népszerűsége, ebből az a ritka szeretet, mellyel papjai körülvették, s a mély tisztelet, mellyel a hatalmasok és nagyok hozzája közeledtek.

E közben haladt az idő, s elérkezett a pillanat, hogy XIII. Leó is számot adjon Istennek földi sáfárkodásáról. Alig hogy eltakarították kihűlt tetemeit, a bíborosok testületé összeült, hogy a megboldogult pápának méltó utódot adjon. A közbizalom Sarto bíboros felé fordult, kit 1903 augusztus 4-én ötven szavazattal az egyház fejévé választottak.

így teljesedtek be az elhunyt XIII. Leónak hozzá intézett szavai : „Valami különös érzés azt súgja nekem, hogy szt. Péter trónján kitűnő utód fog felváltani. És — miért tagadnám —- azt hiszem, hogy ön lesz ez az utód.“

X. Pius megválasztásában lehetetlen fel nem ismerni az egyház fölött virrasztó Gondviselés csodálatos müvét. Azok az eszmék, melyek a múlt század végén az emberi szellem felfogásában oly mélyreható változásokat idéztek elő, mintegy szükségszerűen követelték, hogy a világ legmagasabb s legtekintélyesebb tanítói hivatalát oly férfiú töltse be, ki azokat a világot mozgató nagy eszméket nemcsak tudományos búvárkodás útján ismeri, hanem saját tapasztalatában szűrte meg s vonta ki belőlük mindazt, mi a katholikusság s egyúttal az egész emberiség javára el nem érhető vágyak és igények felébresztése és ápolása nélkül megvalósítható. Csak egy pillantást kell vetnünk az egyháznak multszázadbeli viszonyaira, hogy a mit most mondtam, igazolva találjuk.

Alig heverte ki az egyház azokat a sebeket, melyeket testén a francia forradalom s Napoleon önkénye ütött, midőn ismét új megpróbáltatás várakozott reá. Az „unita Italia“ hangzatos jelszava a pápai szék megrablását s ezzel tekintélyének sűlyedését vonta maga után. A szent életű IX. Pius ugyan még halálos ágyán is „non possumus“-sal válaszol a hódítók ama követelésére, hogy az egyház elévülhetetlen jogait adja fel, de a III. Napóleontól hangoztatott „be nem avatkozás elve“ sikertelenné tette tiltakozását. A mély megaláztatás idején lépett a pápai trónra XIII. Leó, kinek ennélfogva nem lehetett más feladata, mint hogy azt, mit a pápaság a hatalom külső eszközeiben elvesztett, erkölcsi tekintélyének