Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1908
14 csoda azután, ha a mint salzanói plébános korában megesett vele, hogy annyira elosztogatta mindenét, hogy neki még ebédre sem jutott: úgy most is sűrűn megtörtént, hogy alig mondhatott magáénak egy-két centesimót. Ez azonban nem háborította meg lelki nyugalmát, mert tudta jól, hogy az Úrnak ad kölcsön, ki a szegényen könyörül és jutalmát megfizeti neki (Péld. 19, 17). Kilenc év telt el igy a szakadatlan munka s a kifogyhatatlan jótékonyság folytonos gyakorlása között. És Sarto kanonok nevét szárnyára vette az egyszer hálás hír s nemcsak az egyházmegye határait töltötte be vele, hanem diadalmasan vitte azt jóval messzebb, a katholicizmus lüktető szivébe, Rómába is. Szent Péter székét ebben az időben az „égi világosság“ pápája, Xlll. Leó töltötte be, kinek mélyen látó szemei csakhamar felismerték az igénytelen kanonokban azt a férfiút, akinek tartalmas lelke s kiváló egyéni tulajdonai az élet köznapi folyásában is magasabb és kiválóbb helyet jelöltek ki a trevisói szeminárium kormányzásánál. Ezeknek tulajdonítható, hogy 1884-ben őt nevezte ki a megürült mantuai püspöki székre. Súlyos volt a feladat, mely a kinevezéssel az új püspökre hárult, mert egy nagy egyházmegyét kellett a romlásból kiragadnia, melyet a vallási villongások s áldatlan politikai viszonyok a züllés útjára sodortak. A nép elvadult, a templomok kongottak az ürességtől, s a társadalmi élet az ellentéteket elsimítani nem tudó s nem akaró szenvedélyességnek esett áldozatul. Az új püspök nemes elszántsággal fogott munkájához s hosszas fáradozás után sikerült is neki elérnie azt, hogy a felekezeti és politikai villongások lassankint elcsitultak, s az előbb még elhagyatott templomokat újra benépesítette az Istent dicsérők serege. Az a körültekintés és bölcs tapintat, mellyel a zilált állapotokat rendezte, kiváló kormányzó tehetségnek mutatta Mantua püspökét. Nem volt tehát feltűnő, hogy midőn a velencei pátriárkái szék megürült, Xlll. Leó figyelme ismét feléje fordult s neki ajánlotta fel e sok tapintatot igénylő díszes méltóságot. Szerénysége ugyan tiltakozott ellene egy ideig, de végre is kénytelen volt meghajolni a pápai szó előtt, és a pápa, hogy jó indulatának különös jelét is tanúsítsa iránta, mindjárt megadta neki a bíborosi kalapot, mi által az egykori pásztor gyerek az egyház fejedelmeinek sorába lépett s mint ilyen, egyenrangúvá lett az uralkodó családok vérbeli hercegeivel. Am a ki azt hinné, hogy a „honores mutant mores“ elve az új pátriárkán is beigazolódott, nagyon csalódnék. Mert Sarto József,
