Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1900

36

sötét pessimismusa sokszor kétségbeejt, lelkének sivár festése, á melyből kitaszít minden eszményit, megdöbbent ; élete a maga sötét hátterével telve van reménytelenséggel és könnyelműséggel, a mely perditákat énekeltet meg vele — mégis nagy helyet kér a legújabb kor vallásos költészetében. Sőt egyenesen példaképül is szolgál. Úgy hozzáférni a modern ember szívéhez a hittel, úgy belopni oda Istent, úgy fölállítani az élet áradatai fölé az oltárt, a mint Reviczky, korának egyik vallásos költője sem képes. Mert Reviczky költészetének valódi alaphangja a vallás, a szeretet. Sohasem keresi ugyan és veszi tárgyul a vallást, de eszméinek megtisztult korában valósággal úgy kiérzik, kihallik ez költészetéből, mint „Pán haláláéban az a titkos szózat, vagy az ..ég alján a földdel összefolyva feltűnő kereszt“. Összefolyik nála is a vallás az élettel, a melynek sara azonban nem mocskolja be annak tisztaságát, nem homályosítja el fényét. Mintha megezá- folna minket épen költészete. Sokszor oly sorvasztóan, gyilkolóan hangzik ki ebből az a heinei cynikus gúny, vagy a reménytelen schoppenhaueri philosophia — de ne feledjük el, hogy Reviczky koráról és önmagáról ezt a csattanó jellemzést adja: „A világ csak hangulat.“ Tűnő hangulatok csak költészetének ez az iránya. Sötét élete ; korán elvesztett anyja ; könnyelmű, pazarló atyja, a ki fiát vagyon és név nélkül hagyja; előkelő származásának bántó ellentéte nyomorgó, éhenhalással küzdő életével; vágyainak örökös meghiúsulása ; a nyomasztó anyagi gond ; nyomorgása, mostoha körülményei — és ezekkel kiáltó ellentétben fiatalos hevíilése, a mely a dicsőség babéraiból egyszerre kosszorúkal akar : kisebb érzésű lelket a kétségbeesésbe, öngyilkosságba hajtottak volna. Hogy ő is lázong ezek ellen, megérthető, de ez a hang szívének nem igazi, állandó érzéséből ered, csak múló hangulatából. — Egy kevés idő jut még neki abból az életből, a melyben elülnek az anyagi gondok nyomasztó érzései, lelke is kiforrta magát és a „zúgolódás, gúny, harag rég halva már szivében.“ A szenvedés megtanította, hogy boldog, a ki tűr és megbocsát s a ki szenved; közelebb viszi ez szívét az emberiség nagyobb részéhez, a szegény nyomorgókhoz; szeretet kél szivében, azt óhajtaná, hogy mind boldogok legyenek és azért imádkozik, hogy Jézusa minden szegényt megáldjon. Látó szeme csupán tudást, de érzést nem iát korában, a mely csak önmagára gondol és önzésben, szeretetlen- ségben él; tudja ezt magáról, hiszen tűrt, szenvedett, csalódott, sok fájdalom szállt reá, vigasztalódást csak a megőrzött imakönyv-