Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1900

—

27

másikra. Mintha ifjú lelke egy fényes világot sejtene, érezne valahol s nyugtalanságában azt akarná mielőbb meglelni : úgy hat reánk fiatalkori költészete. A megsejtett nagyság izgatja és pillangó módjára száll virágról-virágra, a inig megtalálja az álmában látott, de fölébredve elfelejtett nagyságot. És ez: az Isten, a lélek, az ember.

Ebből magyarázható az az izzó, lüktető, nyugtalan érzés, a mely csapongásával megejt, de kifáraszt; innen tárgyainak keresett nagysága, a melyet széles ecseteléssel szinte félelmessé tesz ; ez lehet az ok, hogy a mig Mindszenty bizalmat, hitet, lelkesedést, lángot gyújt szivünkben — Kemenes forró levegője elernyeszt, Megráz, de inkább lesújt, mint fölemel. Az ő nagysága nem bátorít, de megdöbbent. Mindszentynél tágul a lélek, vágyik nagyot, magasztosai tenni: Kemenesnél törpe kicsinységet érez.

Ezért nem is tud Mindszenty közellenségével hozzánk szólni. Mintha az ő nagy tárgyainak hatalmas árnyéka feküdnék közlünk s az ő leikéből fakadl érzések között. Nem hagynak ugyan hidegen gondolatai, sőt fárasztó súlylyal nehezednek reánk, de épen elijesztő arányuknál fogva menekülni akarunk tőlük. Tüzes phantasiája forró levegőt terjeszt, gondolatainak izzó merészsége egy elkábító világ fantomjait testi elénk — s majdnem megfojt tüzes melegével. Nem a napsugár tündöklő fénye rezeg képein, de vakító villámokkal világítja meg azokat és annyira elkápráztat, hogy le kell hánynunk szemünket, látni nem tudunk. Csak az óda magasba szárnyaló hangján tud hozzánk szólani — minket kifáraszt, elszédít végtelen magassága, sokáig követni nem tudjuk, elmaradunk tőle.

Bár újabb költeményeiben sokat levetkőz szertelenségeiből, túlzó páthosza, megejtő színpompája, merész képei nagyon sokszor feltűnnek fönséges gondolatai mellett, a melyek igazában csak egyszerűségükkel tudnának mélyen hatni. Igaz ugyan, hogy csak akkor, ha minél általánosabb, nagyobb, fenségesebb a tárgy, a melyet megénekel a költő, csak akkor dolgozik — Gherbuliez-vel szólva — az örökkévalóságnak, de Kemenes sokszor kifelejti a nagyságból az emberit. Emberi érzéssel, emberi nyelven nem tud hozzánk szólani. Sziklavárakat emel, de csak sasok férhetnek hozzá. — Ha a magasból földre száll, ezért lesz oly fájó, borongó a hangja; reményt csak Isten tud beléje önteni, hazája tűzzel omló könnyeket, sóhajokat fakaszt bús szivéből; korának sok bűne iszonyatossá teszi előtte az életnek ezt a földjét és ha